„Jövőre veletek ugyanitt!” – nagyjából ez játszódhatott le a Sear Bliss muzsikusainak fejében, amikor tavaly november 27-én a 1100 Years Ago záróakkordjaival befejezték programjukat, és levonultak a színpadról. Amíg 2017-ben egy „mezei” koncertet adtak, addig idei fellépésük apropóját a zseniális új album, a Letters from the Edge megjelenése és a zenekar 25. születésnapja szolgáltatta (hozzáteszem, a The Haunting lemez szintén jubiláns, 20 évvel ezelőtt látott napvilágot). Ahogy az elmúlt esztendőben, ezúttal is a Gylliath töltötte be az előzenekar szerepét, másik résztvevő nem volt (egy évvel ezelőtt a Halor koncertjét is megtekinthettük).
A pécsi Gylliath 2008-ban alakult, és ha abból indulunk ki, hogy 2009-es promójukon kívül egyéb kiadvánnyal nem rendelkeznek, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem éppen egy kapkodós csapatról beszélünk, ezzel szemben élőben viszonylag aktívak. Eleve a koncert már ott jól kezdődött, amikor Scheer „Max” Viktor elfoglalta a helyét a keverőpult mögött, ergo a hibátlan hangzás – mindkét zenekarnál – garantált volt, bár nem emlékszem arra, hogy valaha is részt vettem volna rosszul kevert bulin a Végállomásban.
A kvartett a hangulatos Intro (Lacrimae Angelorum)-ot követően a Burning Legions of Satan-nel kezdett, és mintegy 45 percben tolmácsolták nekünk szettjüket. Már tavaly is megállapítottam, hogy egy egységes csapat benyomását keltik, zeneileg, emberileg abszolút egy húron pendülnek, nagyon tehetségesek, és ez látszódott/hallatszott is a produkciójukon. Nordikus black metaljuk mentes az egydimenziósságtól, a monotonitástól, sőt, azt kell mondjam, hogy nehezen lehet a dalaikba belekapaszkodni, ami nem feltétlenül baj, mert így a hallgatót rákényszerítik, hogy „kapja el a fonalat”.
Az olyan tételekben, mint a True Spirits of Ancient Times, a My Past, vagy az Alone in the Snowfall a Dark Funeral-t idéző gyors, szélvész tempók keverednek az Immortal-ra jellemző atmoszferikus, doom-os, dallamos témákkal, tehát sok váltással felszerelt nótákról beszélünk. Műsorukat egyfajta hideg fennköltség járta át, nagyon érzik a zenészek a műfajt, és remélem, nem haragszanak meg rám, de Olve dobost mindenképpen ki kell emelnem, mint jelen underground-unk egyik nagyon tehetséges, precíz ütősét. Bízom abban, hogy a már felvett és megkevert bemutatkozó anyaguk jövő év elején napvilágot lát.
A zene iránti alázat, jó értelemben vett makacsság, professzionális hozzáállás, egység – röviden összefoglalva ez a Sear Bliss. Emlékszem, mekkora szó volt, amikor 1996-ban a holland Mascot Records labelje, a II Moons piacra dobta bemutatkozó alkotásukat, a zseniális Phantoms-t. Azóta a Sear Bliss komoly névnek számít az undergroundban, nem véletlenül lépnek fel jelentős fesztiválokon; párját ritkítja az a diszkográfia, amit az eltelt negyed évszázad alatt adtak közre.
Mondanom sem kell, telt ház fogadta az ünnepeltet, fellépésüket pedig vetítéssel dobták fel, azaz a Csejtey Gyula dobos mögött felhúzott vásznon pergő jelenetek, klipek segítségével az adott dal korába kalauzoltak bennünket, ilyetén módon a Two Worlds Collide videóját is láthattuk. (Szerintem a dalt playback-ről nyomták… 🙂 ). Lemezbemutatóról lévén szó, a műsor gerincét értelemszerűen az új korong anyaga alkotta, amelyről öt tételt (Forbidden Doors, Seven Springs, A Mirror in the Forest, Haven, Shroud) adtak elő. Köztudott, hogy a csapat nagyon rámegy az atmoszferikus töltetre, és ez élőben még hatványozottabban mutatkozik meg, mint lemezen.
Korábbi munkáikat illetően, a Glory and Perdition-ről három (Birth of Eternity, Two Worlds Collide, Blood Serenade), a Forsaken Symphony-ról (Eternal Battlefields), illetve az Eternal Recurrence-ről (A Lost Cause) egy-egy szerzemény képviseltette magát. A The Arcane Odyssey-t ezúttal hanyagolták, azonban számomra érthetetlen módon (nem kötözködni akarok) a The Haunting-ról csak a Soulless hangzott el, igaz, az a koncert egyik csúcspontjának bizonyult számomra. (Mennyire örültem volna egy Tunnels of Vision-nek, egy Land of Silence-nek vagy egy Unholy Dance-nek!)
Azért írtam, hogy egyik csúcspont, mert a másikat a ráadásban elővezetett The Pagan Winter nyújtotta; ahogy Bandó mondta, olyan régi szám, hogy régészek kellenek hozzá, mármint a felfedezéséhez… :-). Ahogy minden Sear Bliss-bulit, úgy a mostanit is a csapat legnagyobb klasszikusa, kvázi slágere, az 1100 Years Ago zárta.
„Annyira jó a hangulat a bandában, annyira egymásra találtunk, hogy ez most tényleg olyan egység, amely az eddigi legerősebb a zenekar 25 éves történetében. Olyan tüzet és egységet érzek a csapatban, amilyet még soha” – nyilatkozta nekem július végén a zenekarvezető, és nem tudok vele vitába szállni, a közel 80 perces műsor önmagáért beszélt. Élmény volt látni/hallani Kovács Attila gitáros fantasztikus szólóit, Csejtey Gyula fantasztikus precizitással, változatossággal ütötte a dobokat – topformát mutatott mindenki.
Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy a Sear Bliss alaposan feladta önmagának a leckét a Letters from the Edge-dzsel; nem lesz könnyű dolog megközelíteni, esetleg túlszárnyalni, de ismerve a zenészekben rejlő kreativitást, nem hiszem, hogy megijednek majd a rajongók által az új anyag felé támasztott elvárásoktól. Mert jómagam egy hasonlóan briliáns folytatást várok, ami, remélem, akár már jövőre testet ölthet.
Leave a Reply