Obituary, Morgoth, Demolition Hammer – Budapest, Petőfi Csarnok, 1990. szeptember 17.

Nos, pótolom restanciámat, Bocskay Csaba kedves olvasónknak megígértem (ha jól rémlik, hogy neki), hogy felidézem az Obituary első magyarországi koncertjét, és most jött el az ideje, hogy gépeljek pár sort erről a nagyszerű eseményről. A Sepultura koncertbeszámolómban könnyes szemmel emlegettem a legendás PeCsá-t, és ez most sincs másként, mert ennek a bulinak is a már sajnos nem létező helyszín adott lehetőséget, így már megint párás szemmel gondolok vissza a kultikus szórakoztató-komplexumra.

Amikor kitaláltam a Katarzis rovatot, a bevezetőmben megírtam, hogy ezekben a cikkekben nem feltétlenül magáról az élő fellépés részleteiről lesz szó, hanem a hozzá kapcsolódó kellemes élményekről, érzésekről, vicces mellékszálakról, netán történelmi pillanatokról, így ebben a mostani visszaemlékezésemben is inkább a „körítés” miatt vetek ide pár mondatot, amelyben leginkább az utolsóként említett tényező játszik szerepet. Persze, ha maga a buli nem lett volna jó, nem fáradnék ezzel. Természetesen, ennyi idő elteltével (1990-ben volt a koncert!) nem is tudnék felidézni minden mozzanatot, de egy-két dolog azért belém vésődött, így ezeket szívesen megosztom veletek.

Ebben az időszakban kapott el a death metal-láz, így nem is jöhetett volna jobbkor ez a koncert, bár a Demolition Hammer inkább thrash metal-t játszott. Számomra a lényeg egyébként is az Obituary-n volt, mivel akkorra óriási kedvencemmé vált a zenekar, és őket csak a Death előzte meg a death metal-lal való ismerkedésem során. E két együttes hatására lettem rajongója a halálfémnek, ők tehettek róla, hogy utánuk sorra ilyen bandák jöttek, mint a Morbid Angel, az Autopsy, a Pestilence, vagy az Entombed, de a grindcore zenekarokat is általuk kedveltem meg (Carcass, Napalm Death).

Amikor megjelent az Obituary Slowly We Rot című bemutatkozó albuma (1989), elég rossz kritikát kapott a Metal Hammer magazinban, egyedül Lénárd László adott magasabb pontszámot az amerikai banda lemezére. A többi munkatárs egyszerűen nem volt hajlandó értékelni az Obituary zenéjét, de dacból is azt mondtam, hogy ha ez a botfülű brigád ennyire lehúzza ezt a death metal klasszikust, én már csak azért is beszerzem. Rá egy évre jött is a folytatás a Cause of Death képében, és már szinte meg sem néztem a hangpróbát, azonnal mentem a lemezboltba megvenni. Na, ez a kiadvány annyira bejött, hogy a mai napig az egyik csúcs műnek tartom ebben a stílusban. Ebből következően nem is volt kérdéses, hogy ott a helyem a PeCsá-ban, ráadásul a Morgoth-ot is ismertem már, akik szintén kellemes benyomást tettek rám. A Demolition Hammer-t talán egyszer-kétszer hallottam, de sajnos nem annyira fogott meg, pedig a thrash is top kategória volt nálam.

Viszont az abban a korszakban megjelent nyomtatott fanzine-eknek hála (Rattle Inc., Panic, EZL), belefutottam dicsérő szavakba is, és hogy egy kicsit hazabeszéljek, tavaly januárban Coly abból kifolyólag idézte fel ezt az eseményt, hogy sikerült pár szót váltania néhány zenésszel, ráadásul Vectomi kollégánk (akkor még Panic ’zine) is ott sertepertélt a színpad környékén, és ebből az interjúzásból egy kooperáció született. Akinek nincs meg az eredeti Rattle Inc., megtalálhatja honlapunkon az archívumon belül ezt a találkozást, mini-beszélgetést, (15. szám), Coly nemrégiben megírt visszaemlékezését pedig itt. Arra már nem emlékszem, hogy a Panic-ben és az EZL-ben volt-e koncertbeszámoló, de a Metal Hammer-ben biztosan (az passz, hogy ki írta, de nem ájult el bulitól).

1990-ben, amikor én 15 éves voltam, minden koncert egy hatalmas ajándék volt, nem csak azért, mert jóval kevesebb neves külföldi banda jött Magyarországra, mint manapság, hanem a szüleimmel is meg kellett vívnom a harcomat, hogy ott lehessek egy ilyen nagy kaliberű eseményen. Mert nekem akkor ez mindenképpen annak számított. Nem igazán örült édesanyám, hogy elmegyek bulizni a „csőcselék” közé, eleve nem nagyon támogatta a heavy metal iránti rajongásomat. Szerencsére sosem kapott el semmilyen balhé, egyszer sem történt baleset vagy bármi negatív dolog velem, így egy idő után már könnyebben kisírtam egy-egy koncertjegy árát.

Az amerikai Demolition Hammer nyitotta a sort, és mint említettem, rám nem tettek mélyebb benyomást Tortured Existence című albumukkal, de jó kis koncertet nyomtak. Emlékeim szerint nem sokat játszottak, de kellően megizzasztották a népet, jó kezdés volt.

A Morgoth Németországban alakult, és ’90-ig még nem jelent meg nagylemezük, csak két EP-jük, de nekem nagyon tetszett mindkét kiadvány (egyben hallottam a kettőt, mert így is kiadták), így rájuk is nagyon kíváncsi voltam. Brutális volt a fellépésük, emlékszem, Marc Grewe olyan iszonyú erővel bömbölt a mikrofonba, hogy fröcsögött a nyál a szájából. Ők sem zenéltek órákig, így gyorsan lezajlott a két bemelegítő együttes fellépése, persze akkoriban iszonyú sokáig tartott az átszerelés, szóval aránylag sokat vártunk a főbandára.

Mielőtt színpadra léptek Tardy-ék, azt a furcsa tényt konstatáltam, hogy a gitártechnikusok URH-s gitárokat hangolnak, ezekkel lövik be a cuccot. Ilyet sem láttam, sőt, nem is hallottam még előtte, szóval eléggé meglepődtem. De mindjárt az a gondolat ötlött belém, hogy ez milyen jó lesz így, mert a zenészek sokkal szabadabban rohangálhatnak, nem fogja zavarni őket a zsinór a nagy túrás közben. Nos, azért nem szaladtak több száz kilométert, akár azt is mondhatnám, eléggé földbe gyökerezett lábbal ontották a riffeket, de így is nagyon intenzív koncertnek lehettem részese. A fejüket rázták kegyetlenül, John Tardy vizet facsart a mikrofonállványból, olyan erővel szorongatta, és persze iszonyú tömény hangorkán terítette be a PeCsa szabadtéri részlegét. Donald Tardy dobos sem lazsált, irgalmatlanul odasózott a cuccnak, de a két gitár és a basszusgitár is komoly veszélynek volt kitéve. Ahogy visszaemlékszem, elég jól szólt az Obituary, de tinédzser fejjel azért nehéz volt ezt megítélni. Mindenesetre én rettentően élveztem ezt az estét, főleg, hogy életem első death metal buliját láthattam/hallhattam.

Bevallom, pár év múlva már nem annyira érdekelt a death metal, valamiért ráuntam erre a zenei ágra, de az „alap” bandák régi lemezeit ma is nagyon kedvelem, az Obituary és a Morgoth pedig letett néhány olyan albumot az asztalra, amelyekre elégedetten csettintettem. Az 1991-ben megjelent Cursed lemez is nagy favoritom, de ez már a koncertet követő évben jött ki. Ez a buli számomra belépő volt az extrém zenei birodalomba, sosem felejtem el!