Vienna Calling, Hell Awaits…
A sors úgy hozta, hogy eddig még nem láttam a Slayert élőben, így amikor meghirdették a búcsúturnét, nem volt kérdés, hogy ez alkalommal valahol elcsípem őket. Közelsége okán Bécs kínálkozott a legkézenfekvőbb helyszínnek, így egy percig sem hezitáltam, hogy megvegyem az oda szóló jegyet. A nyári, FEZEN-es Helloween-koncert alkalmával kiderült, hogy az ex-Brutal Metal-os Majka (akivel már Székesfehérvárra is közösen utaztunk) hasonló döntést hozott, így megbeszéltük, hogy együtt megyünk az osztrák fővárosban tartott metal-ünnepre.
Alapvetően az Anthrax és a Slayer koncertjét szerettem volna látni, és bár csak azt tudtam, hogy fél 6-kor van kapunyitás, azt nem, hogy hánykor kezdődik az első fellépő műsora, gondoltam, nem baj, ha egy kicsit csúszunk, legfeljebb az Obituary szettjét kihagyjuk. Elég sok időt elvett a szállásunk körüli parkoló-keresés, így a tervezettnél egy kicsit később, 6 után érkeztünk meg a Stadthalle-hoz. Rengetegen álltak kint (nem sorban), így joggal gondolhattam, hogy semmiről nem maradtunk le.
NÉZŐTÉR
Mivel Majka nyáron egy kissé késve járult az online pénztárhoz, csak ülőhelyre kapott jegyet, így a kapun belülre jutva elváltak útjaink. Éppen beadtam a kabátomat a ruhatárba, amikor felhangzott az Anthrax első dala, a Caught in a Mosh, így amint lehetett, igyekeztem jó pozíciót találni magamnak. Ekkor derült ki, hogy a jegyem nem közvetlenül a színpad előtti, hanem a hátsó állóhelyi részen való tartózkodásra jogosít fel. Úgy emlékszem, a vásárlásakor nem volt lehetőségem választani; lehet, hogy akkorra már csak a hátsó traktusba szóló belépők maradtak.
A 2010-es budapesti (Puskás Ferenc Stadionbeli) Metallica-koncert óta nem álltam ennyire távol a színpadtól. Ráadásul, ahogy azt Jakab Viktor utóbb megjegyezte, kivetítők sem voltak (ami akkor fel sem tűnt, nem is hiányzott), így meglehetősen messziről élveztem az Anthrax muzsikáját. „Nehogy már! – hőzöngtem magamban – Én ezt nem így szoktam!” De aztán igyekeztem elfogadni a helyzetet. A keverőpult előtt álltam, és ami rögtön feltűnt, hogy Scott Ian-ék nem szólnak jól. Ugyan hangos, de koszos, már-már kásás volt a zene, ami csak az Antisocial környékén tisztult ki, és vált igazán élvezhetővé.
SZÍNPAD
A setlist-eket előzetesen nézve meglepődtem, milyen keveset játszanak az előzenekarok. Ha nem is hakni-, de promóciós körút-íze volt a dolognak: mire belemelegedtek volna, már vonultak is le a színpadról. Ennek megfelelően Frank Bello-ék egy igazi best of-programot vezettek elő; ennél ütősebb dalcsokrot nem is igen lehetett volna tőlük összeválogatni (úgy, hogy abban az új Belladonna-korszak legalább egy dala is helyet kapjon).
Így aztán a rendelkezésükre álló rövid idő alatt senki nem is fogta vissza magát: Belladonna a megszokott módon rohangált fel-alá, és mozgatta a közönséget, Scott Ian fülig érő szájjal pengetett, és több alkalommal is „körbebakkecskézett” a színpad általa uralt részén. Bello a tőle megszokott indiántáncot vezette elő; az „újonc” Jonathan Donais egyre felszabadultabb, ez alkalommal látványos fejkörzéseket is láthattunk tőle. Charlie Benante pedig… nos, ő ez alkalommal is otthon maradt, hiszen a dobszéket ezúttal is Jon Dette foglalta el.
NÉZŐTÉR
A mellettem kialakult mini moshpit-ben örömmel fedeztem fel Jakab Viktort, így az Anthrax műsora után a teremben hátrébb húzódva gyűltünk össze néhányan a magyar küldöttségből. „Nem tudod, hogy az Obituary vagy a Lamb Of God következik most?” – kérdeztem gyanútlanul Dudich Ákostól. „Az Obituary már volt” – világosított fel újságíró kollégám. Vagyis nem sokkal kapunyitás után, pontosan kezdtek, így simán lemaradtunk róluk. Mondjuk, ezt nem bántam különösebben, azt viszont furcsa volt megtapasztalni, hogy a Lajtán túl milyen korán kezdődnek (és végződnek) a koncertek.
A Lamb Of God nem tartozik a kedvenc csapataim közé, nem is igazán ismerem a virginiai együttes muzsikáját. Érdekes volt látni, mennyien vevők a zenéjükre, és főleg lányok; azt is el tudom képzelni, hogy sokak számára Randy Blythe-ék voltak az est fő zenekara (ugye, Zsuzsi?). Így aztán, amíg ők elől ünnepelték kedvenceiket, mi hátul oltottuk a szomjunkat, illetve körülnéztem, hogyan tudnék közelebb kerülni a színpadhoz. Mivel a kordon oválisan ívelt hátrafelé, akik középen álltak, távolabb kerültek a fellépőktől, mint azok, akik oldalt. Így utóbbiak példáját követtem, amelynek eredményeként elfogadható távolságból élvezhettem Kerry King-ék produkcióját…
SZÍNPAD
…akik nem tartogattak különösebb meglepetéseket, hiszen gyakorlatilag a turné korábbi fellépéseinek – internetről megismerhető – setlist-jét követték. Azt gondolom, jó érzékkel válogatták össze korai korszakuk és a kétezres évek Slayer-ének legnagyobb slágereit. Ahhoz képest, hogy egy búcsúturnéról beszélünk, talán csak látványban tettek hozzá „átlagos” koncertjeik lehengerlő intenzitásához. A hatalmas, három-négy számonként váltott háttérvásznak előterében lángolt a fémből formázott, pentagramos zenekari logó, tűzfal emelkedett fel a dobcucc két oldalán, és hosszú lángnyelvek formáztak óriási fordított keresztet. A színpad fölötti tér nagy belmagasságának és a fénytechnikának köszönhetően úgy tűnt, King-ék a Pokol katedrálisának a sötétség homályába vesző terében játszanak.
A zene összességében, ha nem is tökéletesen, de nagyon jól szólt. Hangos volt, démoni erőtől duzzadó, talán a frontember hangjából lett volna jó egy kicsit többet hallani. Érdekes módon összekötő szövegekből, a dalok felkonferálásból is keveset kaptunk. Az egyes blokkok között, kb. háromszámonként elnémult a zene, elsötétült a színpad, majd jött a gonoszság újabb, más formában történő megtestesülése. Éppen ezért a ráadás sem különült el látványosan a főműsortól.
Arayát egy kicsit visszafogottnak éreztem, ugyanakkor üdítő volt látni, hogy ősz prófétai arcszőrzetéből csupán egy kecskeszakáll maradt; így mintha visszafiatalodott volna a ’80-as évekbe. Kerry King – kopaszon, befont szakállával, széttetoválva, bal combján a súlyos láncokkal – mintha valamelyik Tolkien-eposzból tévedt volna ebbe a hangorkánba, ahol monolitikus izomtömbként, intenzív headbangeléssel, erőtől duzzadóan pengette a sátáni riffeket.
Gary Holt egy fokkal fakóbb volt náluk, ugyanakkor játékára egy rossz szavunk nem lehet. Furcsa belegondolni, hogy egy másik, korszakos thrash-csapat, az Exodus vezéregyéniségéből, fő dalszerzőjéből hogyan lett a Slayer unterman-ja. Szólói mellett leginkább terjedelmes barkójával hívta fel magára a figyelmet. Paul Bostaph pedig megbízhatóan tolta társai alá a hol szélvészgyors, hol baljósan súlyos dobtémákat. Esetében sem volt hiányérzetem; csupán amikor a koncert végén előbújt a dobok állványzata mögül, látszott, hogy (külsőre) talán felette járt el a leginkább az idő.
Nagyon szimpatikus húzás volt a csapat részéről, hogy az Angel of Death elején egy olyan háttérvászon emelkedett a magasba, amelyen a Heineken sörmárka logóját alakították át Hanneman-emblémává („1964–2013, STILL REIGNING”-felirattal), ezzel is tisztelegve alapító gitárosuk emléke előtt. Ez is egyfajta búcsú volt, a zenésztársak és a rajongók nem múló gyászának összeolvadása.
Ami viszont a – zene mellett – az est legnagyobb hatású jelenete volt, amikor a koncert végén, hangszerét letéve Tom Araya perceken át csak állt a színpad szélén, és még egyszer, utoljára szemügyre vette a közönséget, a Slayer fanatikusait. Ez a tekintet, ez a néma kiállás drámaibb hatású volt minden szónál, köszönetnél vagy fogadkozásnál.
És persze, hogy ott van a pakliban, hogy mégsem hagyják abba. Hogy ha nem is világ körüli turnék, de Slayer-koncertek biztos lesznek még – Európában is. Amelyek mozgatórugója nem feltétlenül a pénz, hanem ez a fajta, most is tapasztalt igény és megerősítés lesz, azon zenehallgatók részéről, akik a Slayert műfajának egyik legnagyobb zenekarává tették.
NÉZŐTÉR
Nem sikerült igazán jó képeket készítenem, mert távol álltam. És nem is lőttem annyi fotót, amennyit lőhettem volna, mert mással voltam elfoglalva. Mondhatni, elhanyagoltam a feladatomat. 🙂 Nyilván nem én vagyok a Slayer legnagyobb fanatikusa, de az első öt lemezük életem meghatározó részét, a metal iránti rajongásom alapját képezi. Írtam már korábban, hogy az 1990 után született lemezeik nem igazán tudtak közel kerülni hozzám. Így aztán most az az abszurd helyzet állt elő, hogy míg az „újabb” nóták átfutottak rajtam, a régebbiek hallgatása során rég nem tapasztalt katarzist éltem át.
A jófajta Weisser Spritzer (fröccs) által okozott kellemes bódulatot a zene igazi extázissá fokozta: a kordon mögött, a második sorban állva olyan headbangelést nyomtam le, amit életemben talán még soha. Megszűnt számomra a külvilág, a közvetlen környezetem, és CSAK A ZENE létezett: nekem ütközött, átjárt, eggyé váltam vele. Kis túlzással a koncert felét nem láttam, mert csukott szemmel őrjöngtem és révedtem; volt, hogy csak álltam hátravetett fejjel, és hagytam, hogy átitassanak a hangok. Szakrális élmény volt, amelynek betetőzéseként, a Raining Blood alatt az fogalmazódott meg bennem: erre a zenére akarok meghalni, és azt sem bánnám, ha ez most történne meg.
(A környezetem azon is remekül mulathatott – én legalábbis, magamat kívülről látva, jót mosolyogtam a szituáción –, hogy miután a bennem időről időre életre kelő Mr. Hyde tombolt egy jót valamelyik Slayer-klasszikusra, a következő pillanatban már a józan doktor Jekyll kapta elő a fényképezőgépét, és kattintott néhányat, majd ismét Hyde percei következtek…)
Szóval, Tom, Kerry, Gary, Paul (Jeff és Dave), akármi is lesz a folytatás, köszönöm, amit az elmúlt évtizedekben, és amit ezen az estén kaptam tőletek! SLAYER REIGNS!
Az elhangzott dalok:
Obituary
Deadly Intentions
Sentence Day
Chopped in Half /Turned Inside Out
Find the Arise
I’m in Pain
Slowly We Rot
Anthrax
The Number of the Beast (felvételről)
Caught in a Mosh
Got the Time
Efilnikufesin (N.F.L.)
Be All, End All
Fight ‘Em ‘Til You Can’t
Antisocial
Indians
Lamb Of God
Omerta
Ruin
Walk With Me in Hell
Now You’ve Got Something to Die For
512
Engage the Fear Machine
Blacken the Cursed Sun
Laid to Rest
Redneck
Slayer
Delusions of Saviour (felvételről)
Repentless
Blood Red
Disciple
Mandatory Suicide
Hate Worldwide
War Ensemble
Jihad
When the Stillness Comes
Postmortem
Black Magic
Payback
Seasons in the Abyss
Dittohead
Dead Skin Mask
Hell Awaits
Ráadás
South of Heaven
Raining Blood
Chemical Warfare
Angel of Death
Leave a Reply