Mondhatnánk, Hetfield-ék szóban forgó anyaga, a napra pontosan két évtizede megjelent Garage Inc. csupán egy feldolgozásalbum, nem pedig saját számok gyűjteménye, ám azt gondolom, két dolog miatt mégis meg kell emlékeznünk róla.
Egyrészt, a Metallica-ra szinte a kezdetektől (1984, Creeping Death maxi) jellemző volt az átiratok készítése, az őket inspiráló bandák előtti, ilyen formában történő tisztelgés. És nemcsak a mennyiség, hanem a minőség okán is igen erős volt ez a profiljuk: magabiztos kézzel nyúltak az eredetihez, és úgy maradtak hűek a dalokhoz, hogy közben metallicásították is azokat.
Miközben lerótták a tiszteletüket, rá is irányították a reflektorfényt kedvenceikre, olyan, akkoriban éppen elfeledett, kevésbé ismert, méltatlanul mellőzött zenekarokra, mint a Diamond Head, a Holocaust vagy a Blitzkrieg. Ez irányú munkásságukkal összefésültek, egymás közeli ismerőseivé tettek olyan irányzatokat, mint a ’70-es évek southern és pszichedelikus rockja, a NWOBHM proto-metalja, a hardcore punk, illetve az általuk játszott thrash.
Ez a törekvésük a Garage Inc. albumon csúcsosodott ki, amellyel mintegy összegezték az addig végzett munkát, a korábbi cover-ek mellé rakva egy híján tucatnyi újabb átiratot, aminek eredményeként egy igen tartalmas kollekció jött létre: 27 dal, csaknem két és fél óra játékidőben, amit nem is igen lehet egy szuszra végighallgatni. (Emlékszem, egy Miskolctapolca-Budapest autóút alkalmával azért próbálkoztunk vele.)
S hogy mi volt a csapat elsődleges szándéka: a már meglévő nóták mellé újakat felvenni, hogy ezáltal nemcsak a gyűjtők, hanem egy szélesebb közönség számára is eladhatóvá tegyék a kiadványt, vagy az új dalcsokrot a korábbi szerzeményekkel dupla albummá duzzasztani? Végül is mindegy; az anyag létjogosultságát mi sem jelzi jobban, mint hogy az elkövetkező években hatmillió példány kelt el belőle világszerte.
Annyit tennék még hozzá, hogy ezt a tevékenységüket James-ék, ha jóval szórványosabban is, de a későbbiekben is folytatták (We’re a Happy Family, Ronnie Rising Medley).
Másrészt, a Garage Inc. egy hosszabb interregnum, egy elég zűrös, mozgalmas-izgalmas időszak nyitánya volt, amit akkor még senki nem látott előre. Az 1996-os Load és az egy évvel később megjelent Reload úttévesztése, elpuhulása után a feldolgozásalbummal a Metallica elindult visszafelé, a metal világába, a gyökereihez visszanyúlva igyekezett visszaszerezni magabiztosságát és a nehézfém „igaz” híveinek kegyeit.
Mintegy újrakezdte karrierjét, amelynek ívét azonban több esemény is megtörte. Kezdődött minden az 1999-ben Michael Kamen által dirigált San Francisco-i Szimfonikusokkal rögzített dupla albummal (S&M), amely merész, bár nem példa nélküli kísérletezés volt, és szintén nem a fémes ízt erősítette a csapat megszólalásában. Majd folytatódott a Napster fájlmegosztó oldallal 2000-ben indult pereskedéssel, Jason Newsted 2001-es távozásával, Hetfield féléves alkoholelvonójával és a csapaton belül ekkortájt lefolytatott, a 2004-es Some Kind of Monster című dokumentumfilmben is bemutatott válság-csoportterápiával. Mindezek betetőzése pedig az a St. Anger album lett 2003-ban, amely a csapat és a heavy metal történetébe is mindenekelőtt gyalázatosan rossz hangzása miatt vonult be.
De térjünk vissza a Garage Inc.-hez, amelynek új nótáit 1988 szeptember-októberében rögzítette a Hetfield-Hammett-Newsted-Ulrich négyes. Az egyetlen kivételt a Tuesday’s Gone című Lynyrd Skynyrd-klasszikus jelentette, amelyet egy évvel korábban, egy rádióműsor számára vettek fel, többek között olyan muzsikus cimborák vendégszereplésével, mint Les Claypool (Primus), Pepper Keenan (Corrosion Of Conformity), Jerry Cantrell (Alice In Chains) és Jim Martin (ex-Faith No More).
Az album címe nem igényel komolyabb megfejtést: a Garage Days Revisited EP (tavaly jubilált, itt írtam róla) és a Damage, Inc. nóta címéből rakták össze. A borítófotón (Ross Halfin munkája) Hammett-éket szerelőkként látjuk viszont. A lemez produkciós munkálataiban több nagy név is részt vett. Hetfield és Ulrich mellett Bob Rock volt a zenei producer; a hangmérnökök között – Mike Clink és Randy Staub mellett – egy magyar nevet is találunk (Csaba Petocz-t, aki ugye a ’87-es Garage Days EP felvételei alatt ült a keverőpult mögött); a végső mixelésben pedig Flemming Rasmussen is tevékeny részt vállalt.
Múltidéző cikkem innentől erősen szubjektívvé válik, lévén, hogy a dalokat nem kell bemutatnom, így inkább arról írok, melyik tétel tetszik jobban, és melyik kevésbé. Talán a Discharge-nóták (Free Speech for the Dumb, The More I See) azok, amelyek a legtávolabb állnak tőlem és a Metallica zenei világától. Előbbit nem igazán érzem jó lemezindításnak, inkább olyan túlzott keménykedésnek (pláne egy Reload album után), mint amilyen volt később a St. Anger.
Az It’s Electric szerintem nem tartozik a különösen kiemelkedő Diamond Head-számok közé, és a Thin Lizzy Whiskey in the Jar-jába sem igazán nyúlnak bele Hetfield-ék, mégis, abban az időszakban talán ez utóbbi nótát játszották a legtöbbet a csapattól.
Meg kell állapítanom, hogy a Metallica-nak jól állnak a Black Sabbath-szerzemények. Itt a Sabbra Cadabra és az A National Acrobat egyvelegét halljuk; a tőlük megszokott professzionalizmussal váltanak egyikből a másikba és vissza. Pontos interpretáció, mégis keményebb, maibb, mint az eredeti. Akár egy egész Sabbath-feldolgozásalbumot is el tudtam volna/el tudnék képzelni az ő előadásukban.
Hasonló mondható el Hetfield-ék és a Mercyful Fate viszonyáról. Ez a dalfüzér is egy érdekes mutáns: King-et nyilván senki nem tudja utánozni, az viszont süt a kompozícióból, hogy az amerikai muzsikusok mennyire nagy rajongói a Kegyes Végzetnek. Hallhatóan élvezik, ahogy egyik témát veszik elő a másik után: Satan’s Fall, Curse of the Pharaohs, A Corpse Without Soul, Into the Coven, Evil – mintha nem tudnák abbahagyni az örömzenélést, amelynek eredményeként a maga több mint 11 percével ez az album leghosszabb tétele.
A Turn the Page az első olyan nóta az albumon, amely – újszerűsége okán – igazán tetszik. Az eredetileg Bob Seger-dal fájdalmasan szép, már-már lírai szerzemény, és csak azért nem ez az abszolút favoritom a lemezről, mert két olyan szám is jön utána, amelyik űbereli. Az első csúcs számomra a Die, Die My Darling, amely jobb (erőteljesebb, lendületesebb), mint a Misfits-es eredeti.
A Nick Cave-féle Loverman nem hatott meg különösebben (a refrénje különösen metallicásra sikeredett), a Blue Öyster Cult Astronomy-ja viszont nálam a Turn the Page-dzsel van egy szinten; ez is nagyon hangulatos darab. Ami azonban abszolút kedvencem, az a már fentebb is említett Tuesday’s Gone, egy southern blues, amelynek – tempójából, hosszából, a számos közreműködőből, valamint az élő felvételből adódóan – van egy elég erős jammelős íze, hangulata. Hab a tortán, hogy az 1973-ban született nóta egyik szerzője, a Lynyrd alapító gitárosa, Gary Rossington is a csapat tagja volt a felvételek során.
A Garage Inc. második korongján hallható dalok többségét jól ismerjük a korábban megjelent Metallica- kislemezekről, illetve a $5.98 E.P.: Garage Days Re-Revisited-ről. Utóbbi nótái ezen az albumon való szerepeltetésének valószínűleg sokan örültek, mivel az EP-t már jó ideje nem nyomták, így a gyűjtők féltve őrzött kincsévé vált.
A Stone Cold Crazy kapcsán annyit jegyeznék meg, hogy messze nem ez a Queen legismertebb dala, viszont az egyik legkeményebb nóta, amit Roger Taylor-ék írtak. Én tulajdonképpen az 1992-es, a londoni Wembley stadionban tartott Freddie Mercury-emlékkoncert óta ismerem (biztos sokan láttátok, a magyar televízió is élőben közvetítette), ahol a dalt – a Queen háromnegyede és egy nem akármilyen vendégmuzsikus, Tony Iommi kíséretével – egy bizonyos James Hetfield énekelte. Nézzétek csak!
Végezetül, a dupla feldolgozásalbum utolsó blokkjában négy Motörhead-szerzemény hangzik el. Jók, jók, de valljuk be, ezek Lemmy-ék előadásában voltak az igaziak.
Összességében elmondható, hogy nem ez a Metallica igazi, mindenki által ismert arca, de éppen ettől válik izgalmassá az anyag. Ezekkel a dalokkal James-ék magukról, az ifjúságukról, a csapat indulását megelőző időszakról mesélnek. Olyan nótákat gyűjtöttek itt össze, amelyektől azok lettek, akik.
Ahogy írtam, a Garage Inc. nem egy egyetlen szuszra végighallgatható anyag. Én leginkább wurlitzerként használom, és egyszerre csupán egy-egy vagy néhány dalt veszek elő róla.
Leave a Reply