Manowar: Kings of Metal (1988)

A cikk tervezgetése alatt azon agyaltam, hogy vajon mikor és hol csapott hátba először ez a lemez. Arra a következtetésre jutottam, hogy nagy valószínűséggel az unokabátyám a ludas a dologban, mivel ő nagyon kedvelte az amerikai bandát; nála futottam bele a Manowar-ba, és konkrétan a Kings of Metal-ba. Ez a fontos esemény akkortájt lehetett, amikor gyerekcipőben járt a heavy metal iránti rajongásom, gyakorlatilag még csak a Helloween-t, a Stormwitch-et, a Pokolgépet, az Ossiant és a Metallica-t ismertem ebből a zenei közegből.

Ha jól rémlik, a Fighting the World is ugyanabban a periódusban került nálam terítékre, így ez a két album kéz a kézben masírozott be megújult zenei ízlésem kapuján. Csak jóval később hallottam a korábbi korongokat, de hogy őszinte legyek, nekem ez a két mű maradt az etalon a bandától, és az ezután kiadott lemezek sem nyerték el maradéktalanul a tetszésemet, de jó pillanatok minden albumon találhatók. Hogy tovább menjek a rangsorolgatásban, a Kings of Metal az én abszolút kedvencem Joey DeMaio-éktól, ráadásul akkora favorit, hogy számomra a heavy metal egyik csúcskiadványának számít.

Még a „nagy fémzene-válság” előtt jelent meg, és ezzel minden kétkedőnek megmutatta a zenekar, hogy ezt a műfajt milyen magas szinten lehet művelni, és nem szabad lefitymálni, mivel akkora himnuszok sorakoznak rajta, hogy az döbbenet. Pár évre rá jó nagy butaság volt a heavy metal halálát hangoztatnia a médiának… Ami plusz jó pont, hogy nagyon változatos a lemez, a legszívhezszólóbb lírai nótáktól kezdve (Heart of Steel) a középtempós döngöléseken keresztül (Kings of Metal) a gyors, „karlengetős”, együtt éneklős dalokig (Hail and Kill) mindent felvonultatott a Manowar. És hozzáteszem, ezeken kívül még egyéb nyalánkságok is helyet kaptak – róluk majd részletesebben.

Sajnos, ez volt a hattyúdala Ross the Boss gitárosnak, mert nem sokkal a megjelenés után távozott az együttesből, de ezen az albumon még élvezhettük remek játékát. Igaz, művésznevével ellentétben nem ő volt a főnök a bandában, hanem a mai napig Joey DeMaio basszusgitáros, és ez a dalok megkomponálásából is kitűnik, mert minden dalt ő jegyez, és csak kettőben van Ross társszerzőként feltüntetve.

A hatalom fitogtatása nem csak magában a nótaírásban jelentkezett Joey-nál, hanem a Sting of Bumblebee-ben is, ami nem más, mint Rimszkij-Korszakov Dongó című tétele basszusgitárral előadva. Zsarnokoskodás ide vagy oda, Joey remek zenész és dalszerző, ezt nem lehet tőle elvitatni, ez az átdolgozás pedig egy pici különlegesség. Valószínűleg egy idő után két dudás nem fért meg egy csárdában, ezért dobbantott Ross. Mindegy, hagyjuk a hátteret, jöjjön inkább a többi dal!

Ja, előtte még egy dolog, amit ugyancsak nem feszegetnék: a szövegek és a külsőségek. Sok bírálat érte ezek miatt a Manowar-t, sokan nevetségesnek tartják ezt az egészet, de már a múlt évi lemezismertetőmben is elmondtam, hogy én túllépek rajtuk, és csak a zene számít. Az meg, mint tudjuk, nagyon rendben van.

Ahogy kezdődik a Kings of Metal, az egy tömény adrenalin-bomba. Egy megvadult, felturbózott sportkocsi erejével és sebességével száguld a Wheels of Fire, ezt a nótát még speed/thrash zenekarok is megirigyelhetik. A Manowar-t szokás power metal-ként is emlegetni, hát, ebből a dalból kiindulva valóban helytálló a kifejezés, mivel erő az van benne rendesen! Eric Adams-t is méltattam már kitűnő hangja miatt, ráadásul óriási énektémákat hoz itt is.

A főcímdal a zenekar ars poetica-ja, így mi másról is szólna, mint az általuk képviselt heavy metal zene iránti rajongásról, sőt, már-már vallásos áhítattal és fanatizmussal megáldva. Egy kicsit nagyképű duma, de higgyük el nekik: ők a fémzene királyai.

A Heart of Steel-nél nem ismerek szebb lírai nótát, kevéske zongora és vonós is díszít benne az elején, hogy még erőteljesebb legyen a hatás. Ehhez még egy remek kórus is hozzáteszi a pluszt. De ha már kórus, akkor mindenképpen kiemelném a The Crown and the Ring (Lament of the Kings) című remekművet, amelyet a Birmingham-i Szent Pál katedrális száztagú férfikórusával és egy nagyzenekarral vettek fel. Akkoriban már nem volt újdonság a klasszikus zene és a heavy metal párosítása, de ilyen magas szintre kevés banda tudta emelni, mint a Manowar.

A Kingdom Come is lágyabb dal, Eric Adams óriásit énekel benne, a hangja az egekig szárnyal. A Hail and Kill is úgy kezdődik, mintha egy lassú számmal lenne dolgunk, de aztán sebességet váltanak a harcosok, és egy jó kis power/speed vágtázás kerekedik ki a történetből, a „hail and kill” sorokat pedig folyamatosan együtt üvölthetjük hőseinkkel.

A Warriors Prayer-t érzem csak feleslegesnek, mivel ez nem zene, hanem egy nagypapa sztorizása az unokájának. Mi más is lenne a téma, mint a harcosok, királyok, csaták – ráadásul egy „igaz” történetbe ágyazva. De nézzük el Joey DeMaio-nak fantasy-lovagi-háborúzós mániáját, ezzel a tétellel együtt sem lehet okunk panaszra, legfeljebb szusszanunk egyet, miközben hallgatjuk. Vagy, ha CD-n, LP-n hallgatjuk, léptetünk egyet, viszont, a régi kazettás-korszakban ez nehezebben működött.

Az eredeti kiadványon a Blood of the Kings az utolsó dal, amely remek lezárása az albumnak. Minden benne van, amit a zenekar eddig is felvonultatott: nagyívű dallamok (amit kórus is támogat), szikár zenei témák, sebes futamok, lírai pillanatok. A Manowar nem viccelt, ha meg kellett mutatni, mitől döglik a légy.

Bónuszként felbukkant egy dal (Pleasure Slave), ami viszont egy kicsit fejvakarásra adhat okot. Olyan érzésem van, mintha egy szexorgiáról szűrődnének ki eseményhangok. Női sikolyok, domináns férfihangok, ének helyett szövegmondás, egyebek… A szöveg eléggé hím-soviniszta, szexista – kaptak is miatta kritikát. Nem tudom, mennyire szánták ezt poénnak a fiúk, én mindenesetre kihagytam volna ezt a tételt (mint említettem, az eredetin amúgy sem szerepel). De ez a dal sem tudja elrontani az összképet, mert a Kings of Metal egy klasszikus mestermű!