Miközben a Metal Church The Human Factor című albumát hallgattam, az jutott eszembe (már nem először), hogy napjainkban vajon miért nem születnek olyan kigondolt, gondosan összerakott, élvezhető alkotások, mint korábban. És ez nem az a „régen minden jobb volt”-típusú nyavalygás: tényleg úgy gondolom, hogy az együttesek mai munkái nem mérhetők azokhoz a lemezekhez, amelyeket a ’70-es, ’80-as években alkottak, de ugyanígy a jelen zenekarai sincsenek egy szinten a hőskor csapataival.
Mi változott meg? Mindenekelőtt a környezet, általa pedig az alkotók és mi, befogadók is. Egyrészt sokkal több inger ér bennünket, másrészt felgyorsult a világ (ez sablonduma, de ettől még így van). Nincs idő elmélyülésre, valószínűleg más lett az alkotás folyamata, tempója, mikéntje, ahogy azt is el tudom képzelni, hogy más hangok, hangsorok születnek a dalszerzők fejében.
Mindez már a ’90-es években elkezdődött, amikor is a klasszikus heavy metal mellett új irányzatok, hangzások, dallamvilágok jelentek meg. Ezeknek a trendeknek a nagy része idővel lecsengett, eljelentéktelenedett, arra azonban „jók” voltak, hogy egyes előadókat összezavarjanak, elbizonytalanítsanak.
Az Exodus utolsó, nekem igazán tetsző albuma például a múltkori Heti Ötösömben is favorizált Impact Is Imminent, a Queensryche-től az Empire; az Iron Maiden esetében a Dance of Death-t követően nem tudtak igazán közel kerülni hozzám albumok, a cikk elején említett Metal Church pedig – szerintem – valamikor a ’90-es évek közepén tévedt el végképp az erdőben.
Utóbbi zenekarról még annyit, mindig is úgy tartották, hogy a csapat fő dalszerzője az a Kurdt Vanderhoof, aki ma is vezeti a kaliforniai ötös fogatot, ám úgy tűnik, az ő talentuma önmagában kevés az igazán emlékezetes nóták írásához. (Bárcsak ne lenne igazam, és a banda új, néhány nap múlva megjelenő albuma leverne a lábamról zsenialitásával!). A csapat akkor tudott igazán nagyokat dobni, amikor a kevés hajú gitáros mellett még ott volt egy Craig Wells, egy Duke Erickson és egy Kirk Arrington.
Persze az is lehet, hogy amit írtam, az csupán a régi motorosok egy részére igaz. Ellenpéldaként ott vannak azok (most hirtelen a Judas Priest, a Kreator és a Lizzy Borden jut eszembe), akik meg tudtak újulni, másrészt pedig azok a zenekarok, például az Amorphis, amelyek folyamatosan magas színvonalon teljesítenek.
Vagy a fentebb említettek ugyanolyan ütős albumokat készítenek, mint eddig, és én nem tudom azokat ugyanúgy befogadni, mint korábban? Szerintem a közvélekedés (például az oldalunkon zajló albumszavazások sora) nem ezt erősíti meg, és igenis a régi anyagokat tekinti mérvadónak.
Persze az is lehet, hogy szimplán a fülbemászó dallamokat hiányolom a bandák többségének muzsikájából – holott egyes irányzatok, például a thrash metal, elsősorban nem erről, hanem a ritmusokról, az energiáról szólnak. Panaszkodni azonban nem szeretnék, hiszen így is rengeteg jó zenével ajándékoz meg kedvenc műfajom. Legfeljebb egyes zenekaroktól, régi kedvenceimtől várom hiába, hogy régi fényükben tündököljenek…
Egyetértetek az első bekezdésben leírt megállapítással? Ha igen, ti mivel magyarázzátok ezt a nem éppen pozitív folyamatot?
En magamon azt vettem eszre, hogy sokszor egyszeruen nem adok eleg eselyt egy-egy uj lemeznek, es ez valt ki nalom hasonlo gondolatokat. Meg a kedvenceimmel is hajlamos vagyok igy banni. A regi kedvencek mar beleegtek a memoriaba, szivbe egyarant, az komplexebb zenek is. En sok lemezt megveszek eredetiben a mai napig, foleg regi kedvencek uj dolgait, es ezeknek se adtam sokszor tul sok eselyt. Erre a rossz szokasomra epp a hetekben dobbentem ra. Nekem az osszes Jag Panzer album a polcon van, regi kedvencek, mindig megvettem a az albumaikat, par hete dobbentem ra, hogy a 2001-es Mechanized Warfare lemez utani dolgokkal nem is vagyok kepben, vagyis az a CD 17(!) eve arvalkodik a polcon, ami eleg extrem eset szerintem. Most teljesen bele merultem a 2000 utani munkassagukba, es le vagyok nyugozve, mostmar ketszer akkora favoritok mint eddig. Ha ajanlhatok valami igazan atgondolt, minosegi, hagyomanyos, megis egyedi es eloremutato zenekart, akkor oket mondanam. Erdemes veluk probalkozni, nagyon megeri, csak ugye idot kell adni a lemezeiknek, ahogy regen. Szerintem sok a kivalo zene van ma is, csak mi lustultunk el. En legalabb is biztosan.
Gábor, köszi a gondolataidat! Valóban, sokszor beszerezzük a lemezeket, és mennek a polcra. Én is sok anyaggal voltam így.