„Legjobb” vagy „kedvenc”?

2018 legjobb albumainak tízes listáját, vagy a nekünk leginkább tetsző lemezek rangsorát állítjuk össze így, év végén? A kettő nem feltétlenül ugyanaz. Utóbbi érzelmi viszonyulás, míg előbbi esetben próbálnánk objektívek lenni, ami gyakorlatilag lehetetlen, hiszen nem igazán működik az a megközelítés, hogy „szerintem a legjobb, de nekem nem tetszik”.

Tudom, vagyunk egy páran, akik e lajstrom összeállításánál sokat gondolkodunk, morfondírozunk, hogy a végeredmény vajon tényleg hű képet ad-e az idei felhozatal élmezőnyéről, vagy csupán a mi ízlésünket tükrözi. Persze, ami igazán kiemelkedő anyag, az sokunk listáján felbukkan, de azt gondolom, mégis inkább az utóbbiról lehet szó. Top 10-es listám több szereplője kapcsán is úgy érzem, nem feltétlenül ezek az idei esztendő megkerülhetetlen alkotásai, bennem valamiért mégis ezek hagyták a legmélyebb nyomot.

Persze korai lenne még kinyitni a nyertesek nevét tartalmazó borítékot, nem is róluk akarok szót ejteni, hanem a „nagy vesztesekről”, akik a célegyenesbe kanyarodva még – potenciális esélyesként – ott tolakodtak az élmezőnyben, ám végül mégsem ők jutottak be az „elitbe”.

Pedig ahogy nézem, megjelenését követően több lemez is maximális pontszámot kapott tőlem a róla szóló ismertetőben, a többieknek pedig ugyancsak nincs szégyenkezni valójuk a „majdnem tökéletes”-t jelentő 4,5 pontos értékelés miatt.

EP-k előnyben

Az utolsó szűkítés előtt 19 anyag küzdött nálam a Top 10-es pozíciókért. Köztük négy EP – pontosabban három, bár a szingapúri Marijannah nagylemeznek mondott, négyszámos, 29 perc játékidejű alkotását nem tartom egyenrangúnak egy 8-12 szerzeményt tartalmazó koronggal, így azt is ide sorolom. Nagyon ütős tud lenni egy ilyen néhány dalból álló csomag, tölteléknóta a legritkább esetben fér be közéjük. Bár érdekes, hogy a Suicidal Tendencies éppen hogy telepakolta a már korábban nagylemezen is megjelent Get Your Fight On! különféle átirataival a maga EP-jét, de nekem ez is tetszik.

Nagyon betalált nálam a Nahaya Transcendence című, négyszámos anyaga és a Candlemass hasonló terjedelmű korongját (House of Doom) hallva is izgatottam várom a csapat soron következő nagylemezét. Na, ezek azok az albumok, amelyek nem jutottak be a döntőbe. Azt gondolom, bármennyire is tetszenek, egy nagylemez többet ad náluk.

Nagyon jó, de nem kiemelkedő

Aztán vannak olyan albumok, és ezek már tényleg LP-k, amelyek ütős, izgalmas muzsikát kínálnak, de valahogy hiányolom róluk a csúcspontokat, a kiemelkedő nótákat. Ahhoz képest mindenképpen, hogy a Top 10-be jutott lemezeken hemzsegnek a jó értelemben vett slágerek. Ilyen lemaradó lett végül a Satan Cruel Magic-je, az Orange Goblin The Wolf Bites Back-je és a Metal Allegiance Volume II – Power Drunk Majesty-je is. És még ezzel együtt is van 12 címem, amelyek közül a végén két anyagnak „távoznia kell”.

Nem könnyű

Most, amikor ezt írom, még nem hallottam az új Metal Church-korongot és a legfrissebb Within Temptation-t, bár nem hiszem, hogy veszélyeztetnék a legeslegjobbak bármelyikének pozícióját. Már nem emlékszem pontosan, tavaly mennyi fejtörést okozott a végső sorrend felállítása, de úgy érzem, idén nehezebb dolgom van. Szerencsére, hiszen ez azt jelenti, hogy a bőség zavarával küzdöm, mivel hogy 2018-ban is remek albumok születtek.

És igen, a Top 10-ben nálam ott lesz a Judas Priest Firepower-je (kinél nem?), de hogy az élen végez-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos. Ami nálam ezekben a hetekben, hónapokban történt és történik, hogy újra és újra meghallgatom az esélyeseket, egyre közelebb kerülnek hozzám – és paradox módon egyre nehezebben tudom őket rangsorolni. Így aztán a végső sorrend még előttem is rejtély, egyelőre csak az látszik körvonalazódni, hogy mely albumok lesznek ott az első tízben.

A végeredménnyel – kollégáimhoz hasonlóan – én is január első napjaiban jelentkezem.