Judas Priest: Ram It Down (1988)

1985-ben a Judas Priest úgy állt neki a Turbo felvételeinek, hogy meghódítják az amerikai slágerlistákat. Szó se róla, népszerűek, sikeresek voltak, de ők, illetve a Columbia kiadó még többet akart. Kétségtelen, hogy a Def Leppard és az Iron Maiden példája is ott lebegett Rob Halfordék szeme előtt. Az eredetileg dupla lemeznek (Twin Turbos) szánt anyagnak – két elődjéhez képest – kommerszebb, populárisabb, könnyedebb irányt szabtak, és nem rettentek vissza a gitárszintetizátorok alkalmazásától sem. Ma már tudjuk, hogy az ötlet nem jött be; megítélés kérdése, hogy kereskedelmileg megbukott-e a produkció vagy sem, hiszen az Egyesült Államokban platinalemez lett, és a Turbo-turné is hatalmas arénákban zajlott, zajos sikert aratva, a rajongótábort azonban alaposan megosztotta.

Miért fontosak ezek az előzmények? Azért, mert a Ram It Down dalait a stúdiózás, tehát a Turbo rögzítése folyamán írták meg, helyesebben mondva egy részüket, ergo „régi” felvételekről beszélünk. Tipton-ék még ekkor sem tettek le arról, hogy betörjenek a mainstream ligába, ami az is igazol, hogy ’87 folyamán a híres angol diszkó/pop-szerzőhármassal, Mike Stock-kal, Matt Aitken-nel, és Pete Waterman-nel két nótát rögzítettek, amolyan „lássuk, mi lesz belőle?”-alapon. Rob Halford így nyilatkozott erről: „Személy szerint úgy gondolom, hogy kurva jó lett a végeredmény. A Priest sosem félt kipróbálni új dolgokat. Az ilyesmi néha működik, máskor pedig nem. A dalok jól sikerültek, de nem illettek hozzánk, viszont kiruccantunk három napra Párizsba, ami jó kalandnak bizonyult. Az ötlet amúgy tőlem érkezett, és sosem szoktuk lehurrogni egymást, így megpróbáltuk. Néha nevetséges lesz, ami aztán kisül az ilyesmikből, de ezt nem tudhatod mindaddig, amíg nem csinálod meg az adott dolgot. Ebben az esetben is pontosan erről volt szó. Aláírtunk egy papírt, hogy ha már majd egyikünk sem él, megjelentethetik ezeket a dalokat.”

1987 decembere és 1988 márciusa között, Tom Allom producerrel álltak neki a munkálatoknak Ibizán, az Ibiza Sound, valamint Dániában, a Puk Recording stúdiókban. Négy tétel volt teljesen kész (Ram It Down, Hard as Iron, Love to the Death, Monsters of Rock – ezek készültek három évvel korábban), a többi szám vadonatúj volt. A Turbo lemezt övező negatív visszhangok hatására az album visszatért a színtiszta heavy metalhoz. Személy szerint nekem a Ram It Down a harmadik kedvenc Judas Priest-albumom a Screaming for Vengeance és a Defenders of the Faith után, sőt, ha nem tévedek, annak idején ez volt a belépőm hozzájuk. (Nagyjából ez idő tájt szereztem be a Point of Entry-t és a Turbo-t is.)

Minden túlzás nélkül állítható, hogy a címadó dal a zenekar egyik leggyorsabb, legbrutálisabb szerzeménye, dinamikájában simán a Screaming for Vengeance és a Freewheel Burning szintjén mozog. Úgy vélem, hogy hangzás tekintetében is visszatérés történt, ugyanaz a gyilkos, futurisztikus, kemény megszólalás jellemzi a lemezt, mint a Defenders of the Faith-t. És ha már a gyorsaságot szóba hoztam, a Hard as Iron is ebbe a kategóriába tartozik, igaz, egy árnyalatnyival lassabb a címadónál. Itt-ott azért „visszakacsintanak”, visszautalnak a Turbo-ra, ugyanis a Glenn Tipton/K. K. Downing gitáros páros ezen az anyagon sem átallott gitárszintetizátorokat csatasorba állítani, illetve a laza, szellős Heavy Metal, Love Zone, Come and Get It trió is a kommersz megközelítést sugallja.

Erre a lemezre került fel a Judas Priest egyik legnagyobb, legklasszikusabb nótája, mégpedig az epikus, lúdbőrözést kiváltó Blood Red Skies. A Love You to Death és a Monsters of Rock a csapat komorabb oldalát domborítja ki, míg az I’m a Rocker egyfajta hitvallásként aposztrofálható. Chuck Berry Johnny B. Goode-átiratát az 1988-as Anthony Michael Hall komédia filmzenéjének szánták, végül a korongon kapott helyet, egyben ehhez forgattak klipet és ez jelent meg single-ként – B oldalán a Rock You All Around the World élő verziójával –, ahogy a Ram It Down/Heavy Metal is kijött kislemezen.

Eredetileg egyébként a Thunder Road szerepelt volna az anyagon, azonban a bandát megkérték, hogy a Johnny B. Goode feldolgozását készítsék el. A dalból néhány rész bekerült a feldolgozásba, a Thunder Road pedig a Point of Entry 2001-es, remaszterizált verzióján hallható. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy akkoriban Dave Holland dobos (R.I.P.) egészségügyi problémákkal küzdött, így a Dániában zajló felvételek folyamán dobgéppel dolgoztak.

Noha a rajongók arany-státuszba repítették a korongot, a végeredmény fogadtatása korántsem volt pozitív. A kritikusok azzal érveltek, hogy a Judas Priest nem mutatott fel új, kreatív ötleteket, és dalszerzés terén gyengébb volt, mint elődei. Ugyanakkor Halford véleménye az volt, hogy ez egy nagyon kemény album, míg a gitárosok úgy nyilatkoztak, hogy egy csomó riff hasít rajta. Ezen kívül az énekes hozzátette, hogy rögzítették a Rolling Stones Play with Fire című dalát is (amely az 1965-ös Out of Our Heads album amerikai verzióján szerepelt), és szégyen, hogy nem került fel a Ram It Down-ra.

Ez volt az utolsó album, amelyen Dave Holland játszott, és amelynek a producere Tom Allom volt; a szakember idén, a Firepower-re tért vissza. A május 17-én napvilágot látott albumot a Mercenaries of Metal Tour keretén belül népszerűsítették (Angliában és az öreg kontinensen a Bonfire, szintén a brit és az észak-amerikai állomásokon pedig a Cinderella volt a vendégzenekar, illetve utóbbiakon a Slayer is fellépett Halford-ék előtt). Egy amszterdami (Roxy Club – 1988. április 3.) bulit követően (itt forgatták a Johnny B. Goode klipjét is) május 7-én keltek útra, és október 23-án játszották utolsó koncertjüket, a Ram It Down-t reklámozandó. A fellépések alkalmával a Come and Get It, az I’m Rocker, a Ram It Down, a Heavy Metal, illetve a Johnny B. Goode kerültek terítékre, legközelebb pedig a Retribution (I’m a Rocker), illetve az Epitaph világ körüli turnéján (Blood Red Skies) tűztek műsorra egy-egy dalt a Ram It Downról.

Kétségtelen, hogy igazából a Painkiller-re szívták fel magukat, ekkor fordultak egy sokkal súlyosabb, durvább irányba, én azonban amondó vagyok, hogy a Ram It Down-ra sem lehet egy rossz szavunk, egyáltalán nem számít kakukktojásnak a diszkográfiában, az életművük egyik legjobbja. Ha a komolyabb áttörés nem is jött össze nekik, teljesen nyilvánvaló és egyértelmű, hogy nélkülük teljesen más képet öltene az egész metal mezőny, hiszen generációkra voltak és vannak felbecsülhetetlen hatással.

A cikk szerzője: Dávid László715 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

2 Comments

  1. Nekem is a Ram it Down a kedvenc Priest lemezek közé tartozik.
    Valamiért számomra ez a definitív 80-as évekbeli Heavy Metal lemez.
    Ott a 2 igazi ízig-vérig a Thrash Metal keménységével vetekedő Speed Metal szám: Ram it Down és a Hard as Iron (mindkettő nálam ott van a best of Judas Pries számok közt: a címadó falsettója az elején meg az iker-gitárszóló attack a közepén mai napig megunhatatlan kedvenc). Ott az epikus Blood Red Skies, ami az egyik legjobb Preist szám. Ráadásul a szintik miatt annak idején nemcsak epikus, hanem kisérletezősnek is számított. A Monster of Rock egy Doom Metal szám. A Come and Get pedig a tipikus 80-as évekbeli középtempós headbangelős Heavy Metal szám. A Heavy Metal c. számban pedig Rob végig éteri magasságokban énekel (és ezt koncerten is kiénekelte!!!), és a számban egy nagyon jó gitárszóló is van. Az I’m a Rocker egy középtempós közönségénekeltetős himnikus szám.

    Meg persze ott van 2 Glam Rock szám is: Love Zone és a Love You to Death. Valamint ott a Johnny B. Goode feldolgozás, egy szintén nagyon jó gitárszólóval.
    Eme általam utoljára említett 3 szám miatt nagyon sokan lehúzzák ezt a lemezt. Valóban igaz, hogy ezek helyett inkább kerülhetett volna fel a zseniális Thunder Road és a Fire Burns Below (amiket nem tudom miért nem adtak ki, és a Remastered újrakiadáskor is miért a Point of Entryre meg a Stained Classra tették fel).

    Valamint a lemezt leértékelők közt gyakran szerepel a dob kérdése: ezen a lemezen Dave Holland egészségi problémái miatt több számban is dobgépet használtak (mert nem akartak vendégdobos felbérelni). A koncerteken azonban már Dave Holland dobolt.
    Ja, és ha már koncertek: meg van bootleg CD-kén a 88-as milánói koncertjük, valamint jutyúbon 2 másik 88-as koncertjüket is láttam. Rob Halford a Ram it Down falsettóját és a Heavy Metal magasait simán erőlködés nélkül kiénekelni, csúcsformájában van a Metal Isten. És KK – Tipton gitáristen páros is hibátlanul játsza élőben a Ram it Down szám igazi metálörület ikergitárszolót.
    Dave Holland ugyan nem egy Scott Travis és nem is egy Les Binks, de pontosan hozza élőben a lemezekre feljátszott dobtémákat.
    (mondjuk az ő lecserélése jót tett a zenekarnak, mert nem dobolt rosszul, és az egyszerű de szilárd dobtémák jó alapot adtak a 80-as évekbeli számaiknak, de ennél többet Holland nem nyújtott – míg Binks és Travis esetében a dob szó szerint életre kel, és már nemcsak a ritmust adja, hanem a gitárosokkal és Halford hangjával egyenértékű)
    És a lemezt lehúzók közt ott az a kritika is, hogy míg minden egyes JP lemez valami újat teremt, valami újdonságot ad, előrelépés a korábbihoz képest, addig ez a lemez nem ad semmi újdonságot. Ez speciel igaz. Ugyanis a Turbo után (ami egy hatalmas előrelépés és újdonság volt a korábbi lemezeikhez képest – viszont pont ezért a rajongótáboruk egy része szerint elfordultak az igazi JP stílustól) ez inkább egy visszatérés a Turbo előtti pályára, megmutatva a rajongóknak, hogy mégsem puhultak el, mégsem nyálasodtak el, hanem ők továbbra is igazi kemény Heavy Metal zenekar.

    Valamiért ezt a lemezt a zenekar nagyon hanyagolja. A lemez turnéja után évtizedekig egyetlen számot sem játszottak erről, és a válogatáslemezekre is csak minimálisan mutatóba tettek fel 1-2 számot. És a lemez egyik legjobb számát a Hard as Iront pedig soha egyetlen koncerten nem játszották, és soha egyetlen válogatáslemezre sem tették fel.
    Mintha a zenekar mindent meg akart volna tenni, hogy a lemez létezését is elfelejtsék. Megértem, hogy nehéz időszak volt az számukra: egy sok éven keresztül húzódó bírósági per végső tárgyalásai és eredményhirdetése 2 tini öngyilkossága kapcsán, amely per maga a Metal műfaj jövőjét is befolyásolta. Ha a zenekar elveszítette volna a pert, akkor az USÁ-ban nemcsak negatív bélyeget nyomnak a stílusra, hanem a zeneszövegekkel szembeni cenzúra is jogi megalapozást kapott volna. Elhiszem, hogy ez idegörlő és roppant kellementlen időszak volt nekik, de ettől még egy nagyon jó lemezt készítettek, és a turnén pedig kihozták magukból a maximumot (mintha minden feszültségüket ott adták volna ki magukból – illetve a következő lemezükön a zseniális Painkilleren).
    Minden negatívuma ellenére a Ram it Dawn egy nagyon jó 80-as évekbeli Heavy Metal lemez, amelyen 3 igazi klasszikus Judas Priest dal is található: Ram it Down, Hard as Iron és a Blood Red Skies. Rob Halford meg a 2 gitáros pedig igazán csúcsformában vannak a lemezen.

  2. Mivel a fent említett negatívumok miatt nem mindenki szereti ezt a lemezt (pedig a pozitívumok messze többek), nekik azt tudom javasolni, hogy akkor valamelyik 1988-as koncertet szerezzék be bootleg változaton vagy letöltve (+ hozzá a lemezről a Hard as Iront és Blood Red Skiest, mert azokat sajnos a turné egyik koncertjén sem játszották), hiszen akkoriban a Mercenaries of Metal Tour világturnén a zenekar igazi csúcsformájában volt. Rob Halford játszi könnyedséggel énekelte ki a legkisebb erőltetés nélkül a legnehezebb énektémákat is, és a legmagasabb sikolyokat is. KK és Tipton pedig úgy nyomták a gitárszólókat, mintha gitárral a kezükben születtek volna, és az ereikben a vérük helyett gitártémák lennének. Élőben a hangzás dinamikusabb a lemezváltozatnál.

    A Ram it Down lemezről a következőket játszották élőben:
    Ram it Down, Heavy Metal, Come and Get It, I’m a Rocker, és a Johnny B. Goode (valamint introként a Hellion előtt pár másodpercre a Blood Red Skies kezdő témája)
    Ezek mellett a turnén a Painkiller lemez előtti időszak koncertslágereit vették elő.
    Akik nem ismerik a Priestet és azt kérdik hol kezdjék a velük való megismerkedést, nekik jó szívvel tudom ajánlani bármelyik 1988-as koncertet: zeneileg csúcsformában a zenekar, a Ram it Down 4-5 száma is élőben eljátszva + egy best of JP slágergyűjtemény élőben.
    A Metal igazándiból mindig is koncertzene, ami élőben mutatja meg az igazi erejét, és a Judas Priestre ez ugyanúgy igaz, mint az Iron Maidenre, Metallicára vagy a Manowarra.

    1. The Hellion/Electric Eye
    2. Metal Gods
    3. Sinner
    4. Breaking the Law
    5. Come and Get It
    6. I’m a Rocker
    (7.) (bizonyos helyszíneken a The Sentinel)
    8. The Ripper
    (9.) (az észak-amerikai helyszíneken a Beyond the Realms of Death)
    10. Some Heads Are Gonna Roll
    11. Turbo Lover
    12. Ram It Down
    13. Heavy Metal
    14. Victim of Changes
    15. The Green Manalishi (With the Two Pronged Crown)
    (16.) (néhány európai helyszínen a Johnny B. Goode)
    17. Living After Midnight
    18. You’ve Got Another Thing Comin’
    19. Hell Bent for Leather

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*