
Felhívom a kísérletben részt vevő önkéntesek figyelmét, hogy a visszaszámlálás után elindítjuk John Carpenter Lost Themes című lemezét, amivel egy időben életbe lép a vörös kód. A sérülések elkerülése végett, kérem, ellenőrizzék biztonsági öveiket, valamint a ruházatuk zártságát, mert ez a zene nem metál. Megismétlem: nem metál! A visszaszámlálás indul. A vörös kód nullánál aktiválódik. 5…4…3…2…1…
Maradjunk annyiban, hogy egy kicsit azért metál. Na, jó, inkább csak rock, vagy még pontosabban: rock-szerűség. Mindenesetre, a gitároknak is jut benne szerep, de nem a többi hangszer rovására. Nem is nettó fémtartalma miatt érdemes a figyelmünkre, hanem mert olyan filmrendezőhöz köthető, aki a nyolcvanas években alapvetően meghatározta vizuális kultúránkat, filmes látásmódunkat, a jó moziról alkotott elképzeléseinket. Halloween, A köd, A dolog, A sötétség fejedelme (naná, hogy Alice Cooper-rel), Az őrület torkában – a rendezői életmű gyöngyszemei.
Míg számunkra a Halloween első pár perce leginkább csak Michael Myers megszületésének emlékezetes pillanatait jelenti, addig a vágás nélkül, egyetlen snittben felvett, szubjektív nézőpontú jelenet mára már alapvetésnek, hivatkozási alapnak számít a filmes kánonban. Néhány példaértékű megoldásából végül tananyag lett, ennek ellenére sosem tudta magát felverekedni az A-kategóriás filmrendezők ritkás köreibe. Nem kvalitásbeli hiányosságai, hanem maga a műfaj, amiben alkotott, akadályozta meg abban, hogy az Oscar-gálák piros szőnyegein parádézhasson.
Ő inkább szőtt magának egy másik szőnyeget, olyat, amelyik jobban illett hozzá, pirosat, de vérből. A forgatókönyv írását is magára vállalva, rendületlenül készítette szerzőinek mondható, váltakozó minőségű filmjeit, míg végül műfajának csúcsára jutva ő lett a B-filmek Spielberg-je, és saját véres szőnyegén masírozott be a filmes köztudatba, a popkultúra ikonteremtői közé. Éppen ezért, az idézőjeles „másodvonal” élbolyában alkotó John Carpentert, a filmrendezőt talán többen is ismerik, mint John Carpentert, a zeneszerzőt. Pedig a Halloween zenéjének feledhetetlen alapmotívuma mára már szintén pop-kulturális közhely, ezerszer lerágott csont.
Saját bevallása szerint két ok késztette arra, hogy maga készítse el filmjei zenéjét. Az egyik, hogy édesapja a helyi egyetem zenei tanszékének volt a vezetője, így az ifjú Carpenter klasszikus zenétől átitatott szülői házban nevelkedett fel, még zongorázni is tanult. „Otthon Bach, Mozart, Beethoven és Mahler szólt, de amikor kiléptem az utcára, bömbölt a rock ’n’ roll és a country, ami egybeolvadt az utcai prédikátorok óbégatásával” – nyilatkozta egy interjúban.
A másik ok jóval földhözragadtabb: mivel a hetvenes évek közepén debütált rendező általában csak korlátozott költségvetésekből gazdálkodhatott, ahol lehetett, spórolnia kellett. Az akkoriban egyre jobban terjedő, és már elérhető árú szintetizátorok lehetőséget biztosítottak számára, hogy akár egyetlen hangszeren megoldja a film teljes zenéjének megkomponálását és akár még a feljátszását is, ezzel értékes dollárokat takarítva meg a büdzsének.
A szülői indíttatás és a kényszerű takarékosság kipréselt belőle egy másik alkotót a filmrendező mellé: a zeneszerzőt. Filmjeivel párhuzamosan a zenészi életmű is kibontakozott. Egy látványos kivételtől eltekintve szinte minden filmjének ő lett a zeneszerzője. (Az 1982-es A dolog/The Thing remekléséhez, Carpenter instrukcióinak maximális figyelembevételével ugyan, de végül mégis Ennio Morricone komponált zenét.)
Életműve soundtrack-jeinek hosszú a sora, mégis a Lost Themes tekinthető a mester első igazi szólóalbumának. A filmről leválasztott filmzene ugyanis felvet egy sor kérdést: van-e önálló értéke magának a film zenéjének? Fog-e rá bárki is hivatkozni? Szívesen hallgatjuk-e otthon, egyedül, kikapcsolódásként, követhető cselekményétől és látható képeitől megfosztva? Tud-e működni a szívószálas, zörgő zacskós mozizás élménye nélkül?
A 2015-ben megjelent Lost Themes erre úgy ad választ, hogy mégsem ad. Ugyanis annyiban különbözik a klasszikus soundtrack-ektől, hogy eleve nem készült hozzá film. Hallgatása közben nem kell emlékeink közt kutakodnunk, jeleneteket, arcokat, mozdulatokat felidézni, és szinkronba hozni a filmről szerzett benyomásainkat a zenével. Mi magunk rendezhetünk egy tetszőleges mozit, fejben, könnyedén, Carpenter modorában.
Életműve tele van olyan alkotói kézjegyekkel és manírokkal, amelyeknek már felszínes ismerete is nagyban megkönnyíti a dolgunkat. A nyolcvanas-kilencvenes években ránk rakódott film-emléktöredékek felvillanó mozaikjai gyorsan összeállnak egy olyan hangulattá, amely kizárólag az ő filmjeiből lehet ismerős: rémült tekintetek, kitágult pupillák, szikrázó ujjak, egy aranykeresztet a melléhez szorító pap, a sarki bázis folyosóin vedlő emberroncsok, egy elsuhanó konyhakés, néma holtak a ködben, reflektor fénye, kerékcsikorgás.
A Lost Themes ugyanis híd a nyolcvanas évekhez. Hallgatása közben nosztalgiával vastagon kikent alagúton csúszunk vissza a VHS-kazettákon terjedő filmkultúránk őskorához. Egy valamilyen város földalattijának peronjára érkezünk, a bevetésre induló Snake Plissken mellé, aki hozzánk sem szól, csak bólint. Fél szemével karórájának csökkenő számsorait figyeli, mi pedig az állomások sorrendjét: Vortex, Obsidian, Fallen, Domain, Mystery, Abyss, Wraith, Purgatory, Night. Összesen 48 perc menetidő. Megérkezik a szerelvény, életbe lép a vörös kód, Snake elindul, mi pedig megyünk utána.
Ravaszul minimalista zene kíséri kalandunkat. Az egyszerű témákból és ismétlődő motívumokból generált hang-kulissza töményen árasztja magából Carpenter leheletét. A megidézett kor szellemének megfelelően, synthwave-alapokra, popos dinamikára, Philipp Glass-t idéző szerkesztési elvek mentén, egymásra felelgető, egymást kiegészítő témák sora érkezik, túlnyomórészt billentyűs hangszereken. Ezek közé furakodnak be a gitárok. Visszafogott, de elég gyakori használatukkal jó pár karcosabb, kaparósabb motívum kap hangsúlyt, és határozza meg a tétel dinamikáját, de aztán ezek is egy kicsit úgy viszonyulnak az egészhez, mintha ott sem lettek volna. Beleolvadnak a környezetükbe, nem uralják el jobban a játékidőt, mint bármelyik másik hangszer vagy effekt. Nem tolakodnak idegesítően a képünkbe, de nem is tágítanak. Gerjedésüktől feláll a szőr a kezünkön, de nem borítják lángba a díszletet. Az egész lemezt áthatja ez a carpenteri módon visszafogott rock ’n’ roll feeling. De nemcsak a gitárok okoznak kellemes borzongást, hanem a billentyűs hangszereken előadott egyszerű témák rövid ismételgetése is elfelhősíti a lelket, csillogóan baljós hangulatot ad az egész albumnak.
Carpenter zenéje a saját logikája szerint építkezik. Ahogy a film különböző feszültségű beállításai váltják egymást, úgy következnek a zenében is a hangulati ugrások. Nem a pop és a rock sablonjai szerint szerveződnek a zenei elemek egésszé, hanem a filmekből ismert elbeszélői dramaturgia áttűnései mentén. Filmzenéit is hangulatközvetítés céljából alkotta meg, és most is koreográfiát komponált láthatatlan szereplőinek, táncrendet, amelyet nem a szemünkkel kell követnünk, hanem az érzelmeinkkel.
Mint már utaltam rá, a nosztalgia-méter mutatója végig a vörös tartományban mozog, de nem pusztán emiatt kellemes hallgatnivaló a Lost Themes. Megáll a saját lábán is. Egy rajongói hozzászólás szikár tömörséggel így fogalmazta meg a velejét: Iron Maiden zongorán. Érthet ezen mindenki, amit akar, de bizonyos fenntartásokkal a lényeget világítja meg. Az én javaslatom inkább ez: Jean-Michel Jarre gitáron. A kettő együtt sem fedi ugyan a valóságot, de közelebb visz a lemez szellemiségéhez. Ha többet akarsz tudni erről, nézz bele mélyen Snake Plissken egyetlen, épen maradt szemébe, és kezdj el lassan visszafelé számolni!
Leave a Reply