Addig is, amíg megérkeznek az idei utolsó, számomra „nagy nevek” anyagai (az Artillery és a Metal Church legfrissebb albuma), jöjjön egy fiatal texasi csapat 2018-as, bemutatkozó nagylemeze.
Ez utóbbi kitétel egy kissé félrevezető lehet, hiszen a 2008 óta létező formáció – első két demója elkészítését követően – eddig EP-kben „utazott”: 2012–2014 között három ilyen hanghordozót jelentettek meg, s csak most szánták rá magukat egy hosszabb lélegzetű anyag elkészítésére.
Zenéjüket ők maguk super metal-ként aposztrofálják, a hallgató viszont leginkább a progresszív/power metal skatulyában tudja őket elhelyezni. Muzsikájuk a Symphony X, Kamelot, Rhapsody és Sonata Arctica által határolt zenei mezsgyén mozog, hozzátéve, hogy a hangzás, a megközelítés abszolút mai, éppen ezért jutott eszembe róluk a nemrégiben méltatott Halcyon Way is. A kemény alapokat rendre szintetizátorfutamok szövik át, és dallamos énektémák tetőzik be. Kuriózumként pedig több dalban is latinos ritmusokat és ezekhez passzoló, lágyabb hangszerelést kapunk (Trail of Tears, Never to Return, Fall).
Az együttest a gitáron és billentyűs hangszeren játszó Gabriel „Guardian” Guardiola alapította, akiről feltétlenül el kell mondani, hogy már 22 éves korában felhívta magára a Fender cég figyelmét, akik szponzorálták az említett két hangszeren EGYSZERRE játszó virtuózt – aki nemcsak a zenekari megszólalást tette ezzel egyénivé, hanem csapata színpadi produkcióját is.
2012-ben tűnt fel mellette a dobos Cody Gilliland, egy évvel később csatlakozott hozzájuk a korábban számos formációt megjárt brazil énekes, Carlos Zema, akinek referencialistáján a legnagyobb név az egykori Manowar-gitáros, David Shankle szólózenekara. A Halhatatlan Őrzők legfrissebb tagja pedig a 2014-ben érkezett basszusgitáros, Thad Stevens, aki az Immortal Guardian mellett az Ethereal Architect nevű csapatot is erősíti.
A 48 és fél perces anyagot egy finom, lírai intró vezeti fel, amelyet követően egy Rhapsody-t idéző tétel (Zephon) szippantja magába a gyanútlan hallgatót. Meghökkentő, nem ilyen muzsikára számít az ember egy Texas déli részén, a mexikói határhoz közel működő csapattól. Olasz-finn keverék inkább ez a zene, a nagynevű elődök nyomában hasít, és ott abszolút megállja a helyét.
Nagyon bírom a szintis réteget a riffek mellett/alatt, ráadásul az Aeolian képében mindjárt az első, fülbemászó refrénnel operáló dal is megérkezik. Zema hangja kellemes meglepetés: sokszínű, orgánuma a hörgéstől egészen a Timo Kotipelto-i, Tony Kakko-i magasakig ível. De ugyanígy kedvenceim közé sorolom a már említett Trail of Tears-t, amelyben a frontember ismét csak nagyot alakít, a Never to Return-t, ahol még a szaxofon is előkerül, a Stardust-ot, amelyben a Sonata Arctica és a Rhapsody zenei világa találkozik, a sodró lendületű, izgalmas gitárdallamot tartalmazó State of Emergency-t, az Awake-et, amelyben szinte végig egymással párhuzamosan kígyózik a gitár és a szinti hangja…
És így tovább. Az Age of Revolution egy remek nótákat felvonultató, érett alkotás, amelynek sokszínűségét a dalok közötti hangminták is fokozzák. Egy szerzeményt említenék még meg cím szerint, abszolút favoritomat, a Hunters-t, amelynek szélsebes tempója csupán a himnikus refrén idejére mérséklődik valamelyest; plusz kapunk benne egy ellenállhatatlan, mozgásra késztető ritmizálást és némi hörgést is.
Guardian-ék az elmúlt időszakban főbandaként lenyomtak egy brazil turnét, több alkalommal is felléptek Oroszországban, előzenekarként pedig olyan nagyágyúk közönsége előtt mérették meg magukat, mint a Judas Priest, a Kamelot, a Symphony X, a Slayer, vagy éppen Steve Vai. Nagyon úgy tűnik, esetükben a komolyabb áttörés sem sokáig várat már magára.
A magam részéről nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, azaz a következő nagylemezre. Addig is lehet, hogy egy interjúra elkapom a fiúkat. Nem év végi Top 10-es album, de a Top 20-ba simán beférne.
Várom az interjút?