Nemrégiben, amikor valaki szóba hozta az oldalon, eszembe jutott, hogy én ezt a lemezt annak idején ismertem, hallgattam, valahogy mégis kimaradt (kihullott?) a gyűjteményemből. Érthetetlen, hiszen újra elővéve, azt kell mondanom, hogy egy remek anyag.
Mivel a New York-i csapatnak csupán ezzel az egy lemezével találkoztam, nem tudom megmondani, pályájuk milyen ívet írt le az ezredforduló környékén. Ami biztosan elmondható róluk, hogy „rosszkor voltak rossz helyen”, hiszen 1994-ben alakultak, amikor a zenei klíma nem éppen a heavy/power csapatoknak kedvezett. Ezzel együtt sikerült egy olyan, akkoriban, úgy gondolom, modernnek számító hangzást, megszólalást kikeverniük boszorkánykonyhájukban, amelynek köszönhetően a számukra barátságtalan vizeken is egész messzire jutottak.
Hat nagylemezük jelent meg, az utolsó 2003-ban. Bár a mindentudó internetes lexikonok szerint nem oszlottak fel, jó ideje semmiféle aktivitást nem mutatnak: nem adtak ki újabb hanghordozót, nem koncerteznek. Emblematikus énekesük, Mike Tirelli 2001 óta a Messiah’s Kiss frontembere, úgyhogy valószínűleg már csak múlt időben beszélhetünk róluk. A Toxic Rain a harmadik anyaguk, és több internetes rangsor is ezt az albumukat értékeli a legtöbbre.
A 11 dalt tartalmazó, kis híján 41 perces alkotást a már említett vokalista mellett Rich Naso gitáros, a 2014-ben elhunyt bőgős, Randy Coven és Jim Harris dobos jegyzi.
Első lendületből három nagyon hasonló, sodró tempójú nótát kapunk a nyakunkba (Wars, Electric, Toxic Rain). A muzsikusok szinte csak lélegzetvételnyi szünetet hagynak közöttük, minta már ezekkel megadásra akarnák kényszeríteni a hallgatót. Ami szerintem tipikusan ’90-es évekbeli ebben a zenében, az a nyers, tömör, erőszakos gitárhangzás, a már-már gépiesen döngölő középtempók súlyossága, illetve Tirelli vokális teljesítménye, amely hallatán (amellett, hogy igen egyedi, erőteljes és meggyőző) időnként az Anthrax-es Joey Belladonna kitartott hangjai, hol pedig a Love/Hate-es Jizzy Pearl hajlításai ugrottak be.
A negyedik nóta (The Rats Keep Running) valamivel szellősebb, több hely jut benne például a basszusnak. Ezt követően érkezik az a dal-hármas, amely számomra a Holy Mother eszenciáját, és ennek az albumnak a csúcsát jelenti. A My Destination az előzőktől eltérő ritmikájú, ha nem lenne félreérthető, azt írnám, táncos tempójú szerzemény. A gitár szinte indusztriál jelleggel zakatol benne, a négyhúros hangszer minden eddiginél nagyobb szerepet kap, az énekdallam pedig kifejezetten alter-os, grunge-os, hasonlatként megint csak és egyértelműen a Love/Hate-et tudnám említeni.
Abszolút kedvencem a Live to Die című dal, ahol az énekben hol Ronnie James Dio, hol Ray Alder életműve köszön vissza, s amelyet egy bődületes refrén koronáz meg. A The River szélvész-tempója pedig már egyértelműen örömzene, mintha a zenészek egyre jobban belejönnének, mintha elkapná őket a hév, s a múzsa csókjától, Isten ujjának érintésétől válnának emberfelettivé. Döbbenetes 11-12 perce ez a három nóta az albumnak!
Amit viszont teljesen feleslegesnek érzek, az a Judas Priest szerintem méltatlanul túlértékelt You’ve Got Another Thing Comin’-jának átirata. Jól döngölnek, de e nélkül is bőven megáll az anyag a saját lábán. Amit az ezt követő tételek közül még kiemelnék, az a Melting Pot kezdése, alapdallama, amelyet mintha egy az egyben az első Iron Maiden-albumról emeltek volna át.
Egyes kiadásokon az alapprogram két bónusznótával egészül ki. Mindkettő feldolgozás: Ronnie James Dio Holy Diver-e szép tisztelgés (2000-ben helyet is kapott a Holy Dio tribute album két CD-s változatán), de ahogy a You’ve Got Another Thing Comin’, ez a nóta sem róluk szól. A The Zombies 1968-as slágere, a Time of the Season is jópofa, de nem kihagyhatatlan darab az ő előadásukban.
Ami még érdekesség a lemezzel kapcsolatban, hogy Németországban az eredetitől eltérő borítóval jelent meg (a szörnyes-lángoló hordós nekem jobban bejön).
Az anyag az utóbbi hetekben nagy kedvencemmé vált. Ha nem is a grunge-dzsal szembeni ellenállás jegyében, hanem néhány évvel később született, hűen idézi meg azt az évtizedet, amikor minden megtörténhetett, és meg is történt a heavy metal berkeiben és annak peremvidékén.
Leave a Reply