Covenant: Nexus Polaris (1998)

Valahogy egyszer csak eszembe jutott, hogy olyan régen vettem elő ezt a lemezt. Na, gondoltam, belefülelek, mert régi nagy favorit, aztán a zene hallgatása közben fellelkesültem, hogy kellene is írni erről az albumról, mondjuk, a Házi kedvencek rovatban. Aztán utánanéztem, mikor is jelent meg, és meglepődve konstatáltam, hogy éppen 20 éve, így ez remek alkalmat nyújt arra, hogy jubiláló albumként emlékezzek meg róla. De miért is olyan fontos a Nexus Polaris-ról lemezismertetőt publikálnom, azon kívül, hogy két évtizede látott napvilágot? Mindjárt elárulom, miért játszik kiemelt szerepet az én zenei univerzumomban a Covenant eme műve.

Miután egy párszor lepörgettem a lemezt, azon agyaltam, hogy vajon a megjelenésekor mi késztetett arra, hogy beszerezzem, miközben korábban még nem is hallottam a zenekarról. Úgy rémlik, egy jó lemezkritika adott lökést a műsoros kazetta megvásárlásához (az biztos, hogy az egykori MCD lemezáruház volt a tett helyszíne), de persze félve nyúltam az áruhoz, mert nem voltam biztos benne, hogy tetszeni fog, ám szerencsére szertefoszlottak aggályaim, amikor először lepörgött az album. Az tuti, hogy nem a tagság miatt dobtam be a bevásárlókosárba a Covenant második albumát, mivel akkor még nemigen volt fogalmam arról, hogy kik is alkotják a bandát, ez csak később tudatosult bennem. Mert a Covenant projektként indult (talán az is maradt), és az ezt a nagylemezt összehozó zenészek a norvég zenei közeg krémjéhez tartoztak. De alapból ez kevés lenne az üdvösséghez, ezért tovább is megyek, hogy mitől vált mérföldkővé nálam a Nexus Polaris.

Egyszer írtam már a skandináv metal színtérről egy cikket, amelyben azt fejtegettem, hogy miért tartom ezt a közeget zseniálisnak. Az egyik szempontom a rengeteg projektben, szólóalbumon való szereplés volt, amelyek eltérő zenei stílusa jó hatással van a zenészek kreativitására. Például, Jan Axel Blomberg (Hellhammer) ezernyi formációban vesz részt, ezáltal nemcsak az ázsiója nő meg, hanem dalszerző képessége, játéka is egyre magasabb minőségben tündököl. Ja, hogy itt is ő dobol? Nos, igen, Hellhammer az egyik legsokoldalúbb zenész, akit ismerek, és ezen a lemezen is bizonyítja a fentebb leírtakat.

Szóval, ez a kiadvány nekem nagyon különleges, és most már azt is elárulom, hogy miért. Számomra ez az album testesíti meg „a” skandináv metal-t. Ez a korong volt a belépőm az északi zenék világába. De hogy mindenki értse, miről beszélek, nem ez volt az első Észak-Európából származó metal lemez, amit életemben hallottam, mivel a Bathory-t, a Mercyful Fate-t, a Tiamat-ot, valamint egy-két norvég black metal-t, svéd death metal-t stb. ismertem már korábbról, de ez a különleges és atmoszferikus hangulatú metal abszolút újdonságként hatott, és ebből következően katalizátorként beindított bennem egy folyamatot, ami által felkutattam a következő zenekarok munkáit, és új kedvenceket avattam (a lista nem teljes): Opeth, Arcturus, Borknagar, Amorphis, Katatonia, Therion, de miután utánajártam a lemezt elkészítő tagság eredetének, a Dimmu Borgir és a Mayhem is ezután került a látóterembe.

Az első nagylemez (In Times Before the Light) még Nagash és Blackheart közös műve volt, minden hangszert ketten játszottak fel, a kettes album viszont már egy közös zenekari produkció volt. Nézzük is meg, honnan jött a Covenant legénysége, akik részt vettek a második lemez munkálataiban: Stian „Nagash/Lex Icon” Hinderson – ének, basszusgitár (Dimmu Borgir), James „Astennu” Stinson – gitár (Dimmu Borgir), Steinar „Sverd” Johnsen – billentyű (Arcturus), Sarah Jezebel Deva – ének (Cradle Of Filth), Amund „Blackheart” Svensson – gitár, és a már említett dobos-fenomén, Hellhammer (Mayhem, Arcturus). Természetesen, ez az akkor aktuális szerepléseket jelenti, mert például Astennu és Nagash már régóta nem tagja a Dimmu Borgir-nak, de mondhatom, ez egy elég illusztris zenekari névsor volt akkoriban!

Mint látható, zömében black metal együttesekből verbuválódott a Covenant tagsága, és ma már jól tudjuk, hogy ez az extrém zenei stílus mennyi lehetőséget rejt magában, milyen nagyszerű és különleges dolgokat lehet kivenni, valamint beintegrálni ebbe a muzsikába. Jelen esetben szubtraktív folyamatról beszélhetünk, ugyanis a Nexus Polaris nem black metal, amelybe egyéb muzikális jegyeket olvasztottak be a muzsikusok, hanem fordítva, egy teljesen egyéni, stílusoktól független zenéhez lúgoztak ki, és reagáltattak sötét fémvegyületeket (az első lemez viszont black metal volt, szimfonikus jegyekkel). Ami persze nem véletlen, hiszen egyik tag sem tagadta meg zenei gyökereit, viszont a cél az volt, hogy egy kicsit elrugaszkodjanak a fő bandákban játszott szerepüktől, magyarul, valami mást, újat adjanak elő, de az alapokat megtartva. Erre kiváló módszer a projektezés, és konkrétan a Covenant.

És így létrejött az a skandináv vonal, amit én nagy lelkesedéssel kezdtem magamba szívni (vagy a zene szippantott be?). Miből is áll ez az általam „tipikus”-nak titulált északi metal? Egyszerre brutális és dallamos, jéghideg, borús atmoszférával beborított, de közben valahová nagyon messzire elröptető (mondjuk, a világegyetem legtávolabbi részére), valamint nélkülözi az egysíkúságot, emiatt a „progresszív” jelzővel is kokettál. Már a borító is az sejteti, hogy ez egy olyan muzsika, ami beilleszthető abba a „skatulyába”, amely a felsorolt kritériumokkal azonosságot mutat. Dióhéjban ennyi, de azért ennél többről van szó.

Ami egyből feltűnik, hogy telis-tele van az album remekül kidolgozott gitártémákkal és szólókkal, lélegzetelállító billentyű-futamokkal, komplex dobjátékkal, így ebből következően nagyon jó nóták születtek a fiúk keze nyomán, nagy hangsúlyt fektetett a társaság a minőségre. Az ének a kitételeknek megfelelően kellően durva, de Nagash aka Lex Icon megjegyezhető dallamokat, refréneket sem nélkülöz, Sarah Jezebel Deva pedig a háttér-áriázásával varázsol különleges hangulatot ezekbe az egyébként is nagyszerű dalokba. Jó lépés volt, hogy erre a nagylemezre felsorakozott Sverd is, aki az Arcturus-ban bizonyította remek dalszerzői képességét és kimagasló zenei tudását; az ő jelenléte sokat hozzátett a Nexus Polaris-hoz, ahhoz, hogy a fémzene egy új dimenziójában ragyogjon ez a mű.

Csak nyolc nóta nem egészen 45 percben, de ez pont elég arra, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy a skandináv (azon belül is a norvég) szcéna óriási lehetőségeket rejtett magában, amelyeket ezután a világra szabadított a közeg. Ez az album megnyitotta a kaput, amelyen megvadult szörnyként robbant ki az északi metal, amelyből később kialakult a pagan/viking/folk vonal is, de a szimfonikus metal-t is megigézte. Mert ezekre a stílusokra is nagy hatással volt ez a lemez, ebben biztos vagyok. Nem azt mondom, hogy mindenkit megelőzött a társaság ezzel az albummal, de mindenképpen rendesen megtolta a szekeret ott fent, a sarkkör környékén.

Na, addig beszéltem, amíg nem maradt idő a számok egyenkénti kivesézésére. Most már nem is fogok végigmenni rajtuk, mert most nem is érzem úgy, hogy érdemes lenne szétcincálni őket, ezt az albumot amúgy is egészben kell hallgatni, de egy nótát azért kiemelek, mert az a nagyon jók közül is kitűnik. Ez a Bringer of the Sixth Sun, amelyben mindent megmutat a zenekar, ami a legjobb metal zenék védjegye. Óriási gitár-és dobtémák, egyedi billentyű-virtuozitás, rengeteg váltás, hatalmas refrén, és végül, de nem utolsósorban: hátborzongató hangulat. Nem kell ennél több.

Mivel projektről beszélünk, nem is szabad gátat szabni a további kísérletezésnek, így a Covenant is továbblépett a következő lemezen. A nevüket The Kovenant-ra változtatták (igaz, ezt kényszer szülte, mert már létezett egy Covenant nevű csapat), de a zenéjüket telepakolták elektro/indusztriális elemekkel, valamint az imidzsüket is ehhez igazították. Szerintem az Animatronic is korszakalkotó mű, de mint minden nagyobb változás, ez is sok embert elriasztott, helyettük viszont új rajongók érkeztek. Kár, hogy manapság nem hallani a zenekarról, de amit csináltak, az mindenképpen elismerésre méltó!