Szerintem elég sok metal bandára vonatkoztatva igaz lehet az a megállapítás, hogy a dalszerzői munkák jelentős része egy adott csapaton belül csak egy vagy két zenész alkotói tevékenységéhez köthető. Persze, biztos van jó néhány kivétel, de túlnyomórészt az a jellemző formula, hogy az úgymond fő dalszerzők már kész, kidolgozott témákkal, sokszor komplett számokkal állnak az együttes tagjai elé, és a csapattársaknak már „csak” el kell játszani a hozott anyagot. Az ilyen domináns zeneszerzők nevét a rajongók és a zenésztársadalom is sokszor kiemelten kezeli egy adott bandával kapcsolatosan. Van, hogy ezeknek a művészeknek a neve csak szimbolikusan értve, de sok esetben viszont teljesen egy is a csapat nevével (például Van Halen, Malmsteen, Halford, Danzig stb.).
A szimbolikus kategóriába olyanok tartoznak, mint, mondjuk, Robb Flynn (Machine Head), Chuck Schuldiner (Death), Max Cavalera (Soulfly), Dave Mustaine (Megadeth) stb., a Celtic Frost esetében pedig Thomas Gabriel Fischer, vagyis Tom G. Warrior. Az ő zenei munkássága a metal műfaj számos mára már meghatározó, csapataira jelentős befolyással volt az évek során, ideértve legfőképpen persze saját bandáját is. Az ő és csapata neve, mondhatni, megkerülhetetlen, ha a 30 évvel ezelőtti európai extrém metal műfajról beszélünk. Csak a rend kedvéért, néhány mai együttes, akik fő hatásaik között említik a Celtic Frost-ot: Therion (a névválasztásból is kitűnik), Obituary, Sepultura, Dimmu Borgir, High On Fire, Opeth, Amorphis, HIM, Paradise Lost, Satyricon, Dave Grohl (Foo Fighters)… És azt se felejtsük el, hogy a tavaszi csarnokos turnéján a Metallica (Rob és Kirk) a svájci fellépésén egy klasszikus Celtic Frost-számot jam-melt el a nagyérdeműnek, a Procreation of the Wicked-et. 🙂 Én úgy gondolom, ez a gesztus részükről szintén az elismerés egy bizonyos formájának minősül a svájci banda irányába!
Hogy a mai fiatalabb rajongók körében mennyire ismert, illetve népszerű a Celtic Frost, azt pontosan nem tudom. Viszont mint old school metal fan, minden túlzás nélkül, személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a ’80-as évek második felének egyik legeredetibb, mondhatni, ikonikus formációja voltak ők. Nem véletlen, hogy még az utóbbi években is számos meghívást kapnak Európában, főleg fesztiválokra. Igaz, most már Triptykon néven, ami a Celtic Frost 2008-as feloszlása óta, Tom G. Warrior vezetésével továbbra is maximálisan képviseli mind műfajilag, mind művészileg az anyabanda által kialakított avantgárd extrém metal vonalat.
Hogy a két együttes között a zenei folytonosság ténye mennyire helytálló, jöjjön egy T. G. Warrior nyilatkozat abból az időből: „A Triptykon olyan közel fog állni a Celtic Frost-hoz, amennyire az emberileg lehetséges. Az album, amelyen most dolgozom, olyan anyagot fog tartalmazni, amelyet a Celtic Frost 2006-os Monotheist című lemeze utódjául gondoltam.” És hallgatva a 2010-es Eparistera Daimones című Triptykon-korongot, ez bizony teljesen igaz! Épp ezért szerepel az én lenti rangsoromban is az azóta kiadott két Triptykon-lemez. Mert némi szójátékkal hívhatjuk ezt a mai felállást akár Celtic Frostykon-nak is. 🙂
Mivel én, úgymond, csak a nagylemezként kiadott stúdióanyagokat rangsorolom, így a lenti listában az 1999-ben kiadott Morbid Tales album fog szerepelni, amit ugyebár egy korábbi, ’84-es ugyanezen a címen kiadott mini LP és az Emperor’s Return című ’85-ös EP összevonásával adtak ki, immáron LP-ként. Nos, íme az én rangsorom:
8. Cold Lake (1988)
Őszintén szólva, szerintem kevés olyan rajongója van a bandának, aki ezt az anyagot nagyra értékelné. Főleg, ha már ismerte korábbról a csapatot, mint ahogy én is. Abszolút melléfogás ez a lemez, bár állítólag az USA-ban viszonylag jól fogyott. Ezt az anyagot szerintem nem lett volna szabad Celtic Frost néven kiadni! Tipikus példája annak, hogy hogyan nem szabad csinálni egy zenei stílusváltást. Miként sok más banda esetében sem működött ez a dolog, úgy itt sem jött össze. Bukta! Talán ha egyszer végighallgattam ezt a lemezt anno. És ezt most e cikk megírásakor sem sikerült megismételnem, pedig biz’Isten, megpróbáltam! 🙂
7. Vanity/Nemesis (1990)
Itt már némileg visszatértek a Into the Pandemonium albumon hallható zenei irányvonalhoz. De a Cold Lake által okozott csalódásomat ezzel az anyaggal sem sikerült feledtetniük. Az ének stílusa teljesen unszimpatikus. A legjobb, amit tehet ilyenkor egy banda, hogy feloszlik. És ez ’93-ban, láss csodát, be is következett. Felejtős kategória.
6. Into the Pandemonium (1987)
Emlékszem, ez műsoros kazin volt meg anno. Az előző anyagaikhoz képest a zenei „kurvulás” már itt szembetűnő. Nagy csalódás volt elsőre. Később próbáltam jóra hallgatni, de így is csak 2-3 szám, ami értékelhető. Az Inner Sacntum viszont rendesen tetszik. Ez nálam olyan „elmegy” kategória. Tipikus kísérletezős album. Ez a Celtic Frost „Reload”-ja. 🙂
5. Melana Chasmata (Triptykon, 2014)
Ez egy igazi XXI. századi Tom G. Warrior-lemez. Számomra olyan, mint egy trilógia harmadik része. Súlyos, nyomasztó atmoszférájú az egész anyag. A 75 perces műsoridőből szerintem vagy 20 percet nyugodtan lehagyhattak volna. A Boleskine House és a Waiting kiemelkedő tételek, főleg a női énektémák miatt. A klipes Aurorae pedig abszolút kedvenc…gyakran nézem klippel ezt a számot. Elgondolkodóbb időszakokban kifejezetten inspiráló a hangulata ennek a dalnak. Lelkileg nagyon mély, sötét szerzemény. És ez igaz az egész lemezre! Ez a „mester” eddigi utolsó alkotása. Kíváncsi vagyok, innen merre viszi tovább a művészete. Egy új album már igencsak esedékes.
4. Eparistera Daimones (Triptykon, 2010)
Ezen a lemezen már egy új néven folytatódott tovább az előzőekben még Celtic Frost-ként elkövetett mentális kínzás. Pontosan úgy, ahogy azt a bevezetőben leírtakban már előre megígérte Warrior művész úr. Sötét régiók egyre gyötrőbb szellemképei tárulnak fel bennem e zene hatására. Ezt a világot bizony a kilátástalanság és a depresszió jéghideg lelkei lakják. Van, hogy a nyomasztó magány kínzó hangulatát (In Shrouds Decayed) eszelős őrjöngés váltja fel (A Thousand Lies), hogy aztán, látva a mészárlás még vérző maradványait, újra magába roskadjon a beteg elme (Descendant). Szó sincs tehát zenei egysíkúságról. Az emberi psziché még számos torz képzete ölt alakot ebben a, bevallom, nem túl könnyen emészthető, kilenctételes zeneműben, amit a szerintem zseniális lemezborító is hűen tükröz. Viszont, ha egyszer ráérez az ember erre a Tom Gabriel művészete által közvetített, szürreális világ fanyar ízére, akkor az elsőre talán taszító hangulatú zene egy kissé mazochista élvezet gyönyörforrásává fog változni. És ennek a forrásnak a vizéből időnként szívesen kortyol újra a szomjazó lélek. A The Prolonging több mint 19 percével viszont már nekem is kicsit sok! 🙂
3. Monotheist (2006)
Közel tízévnyi szünet után, 2001-ben újra egymásra talált a két különc avantgárd zenész, Martin Eric Ain (R.I.P.) és Tom Gabriel Fischer, hogy feltámasszák a halálból kettejük életének fő művét, a Celtic Frost-ot. A feltámadást követő ötödik évben aztán, 2006 május 30-án végre megszületett közös művészetük, mint ma már tudjuk, utolsó „torzszülött” gyermeke, a zseniális Monotheist lemez. Már első hallásra is érződik az ebből a zenéből áradó egyedi, semmi másra nem hasonlító, komor misztikum. Itt a legősibb gonosszal lép kapcsolatba saját tudtán kívül az, aki erre a zenére vetemedik. Egy istentelen és dermesztően rideg valóság éteri megnyilvánulása ez az album. Ördögi fortéllyal csábít a halál karjaiba ez a hangulat. Tálcán kínálva fel a tőrt, hogy saját kezeddel vess véget szánalmas életednek. Szuicid hajlamú egyéneknek nem ajánlanám, mert ez egy pokolian GONOSZ alkotás. És pont ezért, számomra egy mestermű!
2. To Mega Therion (1985)
Ez az album sokáig „csak” simán a jó zene kategóriába tartozott nálam. Aztán a kétezres évek közepén nagyon rákattantam. Az akkori meghallgatásokkal tudatosult bennem úgy igazán ennek az anyagnak az igazi szellemisége és mindenek feletti zsenialitása. Ez egy 10/10-es, tökéletes lemez. Kezdve a klasszikus borítóval, a teljesen eredeti zenei stíluson át a hangszerelésig és a megszólalásig. Nyugodtan nevezhető ez a világ első, szimfonikus betéteket is tartalmazó black metal albumának. Bár a műfaji besorolása ennek a zenének elég széles skálán mozgott már az akkori metal zenei magazinokban is! Maradjunk annyiban, hogy ez a zene a CELTIC FROST. Pont. 🙂
1. Morbid Tales (1999)
Így összevonva a felvezetőben már leírt két korábbi, abszolút klasszikus zeneanyagot, itt ismét egy tökéletes LP-ről beszélhetünk. Ehhez kétség sem férhet! A művészi kreativitás és az adott korszellem diktálta metal zenei stílus tökéletes találkozása ez az anyag. Ez is metalműfaj-történeti jelentőségű darab, mint a Death-től a Leprosy. Mivel ezek voltak a Celtic Frost első dalai, amivel megszerettem őket, így számomra egyértelmű a rangsorban elfoglalt első helye ennek a lemeznek. De az igazat megvallva, az első három helyen végzett album mindegyike egyformán nagy kedvencem. UHH! 🙂
Az Into The Pandemonium és Cold Lake a 90-es évek kísérletezős Death és Black Metaljára és az avantgárd Metalra is legnagyobb hatással rendelkező lemezek közé tartoznak. Míg a korai lemezei pedig a hagyományos Black és Death Metalra voltak hatalmas hatással.
Nekem a To Mega Therion és az Into The Pandemonium a nagy kedvenceim, de a Cold Lake számait is szívesen hallgatom. Bár megértem, ha a Cold Lake annak idején teljesen megosztotta nemcsak a zenekar rajongóit, hanem a Metal közösséget is.
Nekem egyébként a Parched With Thirst Am I And Dying válogatáslemez az első számú kedvencem, hiszen azon hallható az eredeti lemezre fel nem került Tristesses De La Lune (az angol változata kerül fel Sorrow of the Moon címmel) és In The Chapel In The Moonlight, mert a kiadó túlságosan rizikósnak tartotta.
A válogatást nyitó Idols Of Chagrin és a záró Under Apollyon’s Sun az el nem készült következő nagylemezre kerültek volna fel, de csak ezen találhatóak meg (végül a sok éves késéssel mégis megjelent következő lemezre mégsem kerültek fel, és stílusukban sem illettek volna rá). És még lehet sorolni a csemegéket ez a „válogatáson”.
De a korai Death Metal korszak is képviselteti rajta magát, és ott is tettek rá nagylemezen nem szereplő finomságokat: korábban kiadatlan Journey Into Fear, a Return To The Eve-nek a „Studio Jam” változata, az Usurpernek pedig a limitált példányszámban kiadott Tragic Serenades EP-én levő változata.
Így érthető, ha nálam ez a kedvenc, mert ez a 80-as évekbeli időszakot a Death Metaltól az Avantgard Metalig nemcsak felöli, de korábban kiadatlan finomságokkal is édesíti.