A ’80-as évek végén indult európai death metal hullám – amely a ’90-es évek elejére bontakozott ki, és vette át a hatalmat a thrash-től az undergroundban – legprominensebb képviselői Skandináviából (Svédország, Finnország), Hollandiából, illetve Nagy-Britanniából érkeztek. Súlyosságban megegyeztek egymással, megszólalás tekintetében azonban jelentősen eltértek egymástól; nem olyan egy kaptafára készült hangzással rendelkeztek, mint tengerentúli kollégáik. (Bár Svédországban a Left Hand Path megjelenése után minden csapat a Sunlight stúdióba vonult lemezeit rögzíteni – ahogy az Egyesült Államokban a Morrisound volt a „szent hely” –, így az ottani formációk sound-ja nagyon hasonlított egymásra.)
Angliában akkoriban a Napalm Death és a Carcass volt a két adu ász, amelyek hatására seregnyi banda (pl. Bolt Thrower, Azagthoth, Warhammer, Unseen Terror, Devoid, Desecration, Necrosanct stb.) tűnt fel a brit színtéren. Ehhez a körhöz tartozott az 1987-ben, Telfordban alakult Cancer is. A zenekart John Walker gitáros/énekes, Ian Buchanan basszusgitáros, valamint Carl Stokes dobos hívta életre, akik két demót (No Fuckin Cover – 1988, Demo #2 – 1989) követően mutatkoztak be a To the Gory End-del (1990), letéve névjegyüket a death metal asztalára, egyben jelezve, hogy mindenképpen számolni kell velük a jövőben.
Az 1991-ben kiadott Death Shall Rise-t már James Murphy-vel megerősítve vették fel, noha a gitármágus hivatalosan nem volt a zenekar tagja, csupán kisegítette őket, mert a zenekar barátja volt, és a kiadó kérte meg, hogy – a kiadványt reklámozandó – szerepeljen a promóciós fotókon. 1993-ban adták ki a The Sins of Mankind-ot (ekkor már Barry Savage volt a másodgitáros), azonban az 1995-ös Black Faith-szel mindazt lerombolták, amit addig felépítettek. Ahhoz kétség sem férhet, hogy mind a To the Gory End, mind a Death Shall Rise klasszikus anyag, más kérdés, hogy korántsem hivatkoznak olyan gyakran ezekre a lemezekre a mai death metal generáció képviselői, mint pl. a korai Napalm Death-, Carcass-, vagy Bolt Thrower-albumokra.
A Cancer végül 1996-ban dobta be a törölközőt, majd 2003-2006 között volt egy rövid aktív időszakuk (ennek eredménye a Corporation$ EP – 2004 és a Spirit in Flames album – 2005), amit követően újra feloszlottak. Ekkor alapította meg John Walker a Liquid Graveyard-ot, míg Ian Buchanan és Carl Stokes Rob Lucas énekessel, illetve Dave Leitch gitárossal Hail Of Fire név alatt folytatta pályafutását, azonban csak egy demót (Demo 2006) tudtak összehozni.
Miután az elmúlt években több, a ’80-as években működő zenekar visszatérésének lehettünk szem- és fültanúi, talán senkit sem ért meglepetésként, hogy a Cancer is a visszatérés mellett döntött, mégpedig pályafutása kezdetéhez igazodva trióban, azaz a John Walker–Ian Buchanan–Carl Stokes tagság egyesítette újra erőit. Tulajdonképpen a korai lemezek újrakiadásai motiválták őket, de első körben csak koncertekben, fesztivál-fellépésekben gondolkodtak, majd a tettek mezejére léptek, és idén egy vadonatúj korongot jelentettek meg.
Alapvetően fáztam a gondolattól, hogy új Cancer album lesz, ugyanakkor valahol az érdeklődésemet is felkeltette. Abban biztos voltam, hogy – a színvonalat, a dalok minőségét tekintve – sem egy To the Gory End-re, sem egy Death Shall Rise-ra nem számíthatok (de még egy The Sins of Mankind-ra sem), csupán abban bíztam, hogy nem egy összecsapott, lapos, jellegtelen anyag lát majd napvilágot. Az első két (három) hallgatás után úgy voltam a Shadow Gripped-del, hogy „szódával elmegy”, egyáltalán nem estem tőle hanyatt, azonban nem adtam fel, és többszöri nekifutás után már működött, azaz jóra hallgattam az albumot. Hozzáteszem, nem világmegváltó, nem forradalmian új, viszont önmagukhoz (és talán a mai mezőnyhöz) képest is jó anyag.
Pedig a vontatottan induló Down the Steps elsőre nem sok jóval kecsegtetett, azonban a Trouble-ra emlékeztető zakatolós riffek, tempók megmentik a szerzeményt. A Garrotte-ban aztán a tipikus, klasszikus Cancer-ismérvek, jellemzők bukkannak fel, innentől kezdve nyugodtam meg, és dőltem hátra. Tudni kell, hogy Walkerék sohasem bonyolították túl a zenéjüket, „a kevesebb néha több elve” alapján írták szerzeményeiket, amelyben a fogósságnak komoly szerep jut. A gyors, középtempós és lassú témák ötvözését vonultatják fel, a ritmusok, a riffek egyszerűsége egyértelműen a korai korszakukat idézi meg. Okulva hibájából, a csapat – szerintem – szándékosan tért vissza az első két album világához, és ezt nagyon jól tették, mivel a Shadow Gripped nyugodtan odailleszthető a To the Gory End–Death Shall Rise páros mellé.
Minden Cancer-rajongó örömmel nyugtázza majd az olyan dalokat, mint a Ballcutter, az Organ Snatcher, a Half Man Half Beast, vagy a Thou Shalt Kill, ugyanakkor számos tételben remek doom-os részek ütik fel a fejüket, ahogy az a Celtic Frost-, Voivod-ihlette címadó darabban is tetten érhető. Az említett két csapat különösen a borult, elvont hangulat miatt jutott eszembe. Az utolsóként elhangzó Disposer struktúráját tekintve hasonlóságot mutat a Down the Steps-szel, mintegy keretbe foglalva az anyagot. A hangzást is eltalálták: szépen, arányosan, telten szólal meg a lemez.
Nyugodtan értelmezhetjük az új Cancer-korongot amolyan „back from the dead”-lemeznek; szemernyi csalódást sem okozott a zenekar, igaz, az anyag nem elsőre hatott, sok türelem és hallgatás szükségeltetik hozzá. A lelkesedésem is fokozódott, ahányszor csak végigpörgettem az albumot, a végén pedig a kalkulusom egy fél ponttal feljebb kúszott. Remek visszatérés, hasonló folytatásban reménykedem.
Leave a Reply