Ennek az ismertetőnek az első változatában csalódottságomnak adtam hangot: a dán kvintett legfrissebb anyaga ugyanis nem tetszett annyira, amennyire szerettem volna, hogy tessen. Tavalyelőtt hosszú különlét után találtunk újra egymásra: a Penalty by Perception nagyon bejött (itt írtam róla), és reméltem, hogy a rá következő album is legalább olyan ütős lesz.
Hát, nem lett az. Az első néhány hallgatás után hiába vártam, hogy belém épüljenek a dalok, vagy legalábbis megmaradjanak belőlük momentumok. Mi történhetett a csapattal? Hová tűnt az ihlet, ami a 2016-os korongon megvolt? – kérdeztem magamtól. Holott mindkét lemezt ugyanaz az ötös – a gitáros Stützer-tesók, Michael és Morten, Michael Bastholm Dahl énekes, Peter Thorslund basszusgitáros és Josua Madsen dobos – rögzítette.
Aztán körülbelül a negyedik hallgatás után kezdtem felfedezni benne a dallamokat, az emlékezetes témákat, így azt mondhatom, hogy nálam most kezd beérni az anyag. (Paradox helyzet ez: az ajánlóval viszonylag hamar valami olyanra kellene felhívnom a figyelmet, amit még nem hallottatok, azonban elhamarkodottan, futólag nem igazán lehet megalapozott véleményt mondani egy lemezről.)
Már az albumot nyitó címadó dalban feltűnik, hogy a dob egy kicsit zörög, szerencsére ezt hamar feledteti Bastholm Dahl hangja, aki nálam abszolút felnőtt a nagy előd, Flemming Rönsdorf mellé.
A címadó tétel mellett talán leginkább még a Through the Ages of Atrocity-t tudnám kiemelni; amennyire „lötyögős” ugyanis az eleje, olyan jó refrént kerekítenek mögé, ráadásul az Artillery-től már megszokott keleties motívumok is feltűnnek benne. A Pain egy szépen felépített, félig-meddig lírai nóta, az Under Water pedig egy rövid, hangulatos, instrumentális szerzemény, amelyek egészségesen ellenpontozzák a Crossroads to Conspiracy és a Sworn Utopia száguldását, jólesően lazítanak a zúzós muzsika sűrű szövetén.
A végén bónuszként kapunk két újra felvett szerzeményt: a Mind of No Return eredetileg az 1982-es We Are the Dead demón kapott helyet, a Doctor Evil pedig a 2013-as Legions albumon szerepelt. Egyikük sem lóg ki a sorból, kettejük közül – dallamos verzéinek köszönhetően – az utóbbi nóta az emlékezetesebb.
Egy kicsit a The Face of Fear-rel is úgy vagyok, mint a Satan új anyagával: kellemes hallgatnivaló, de kiemelkedőnek nem mondanám. A Penalty…-t sokkal jobb anyagnak tartom.
Leave a Reply