Acamarachi: Our Last Blood Days (2018)

Milyen lehet az az „extrém power metal”? – húztam fel a szemöldököm, amikor megláttam a stílusmegjelölést az ausztrál csapat bemutatkozó albuma mellett. Persze ez csak az egyik definíció a zenéjükkel kapcsolatban, ők maguk úgy tartják, hogy dallamos death/power/speed metalt játszanak. Na, emellett nem mehettem el csak úgy, meghallgattam, és azt kell, mondjam, hogy tetszik.

Persze az Acamarachi muzsikája nem különösebben szélsőséges: alapvetően tényleg heavy/power szerzeményeket hallunk, amelyek talán egy kicsit tényleg töményebbek, mint amit a nagy elődöktől megszoktunk. Ugyanakkor maga az anyag nem nevezhető homogénnek, minimum két réteg simul egymásra, és bukkan elő hol az egyik, hol a másik.

Gyakran volt olyan érzésem, hogy valójában egy demót hallok, hogy egy műfaji tapogatózásnak vagyok fül- és szemtanúja. Mintha az együttesnek még nem sikerült volna egységes egésszé gyúrni inspirációs alapanyagait, illetve különböző zenei elképzeléseit. Minderre a lemez hangzása is ráerősít, amely egy kissé koszos, és – úgy sejtem, nem szándékosan – retró-ízű.

A csapat persze még nagyon friss, 2016-ban alakultak, ez az első életjel, amelyet magukról adnak. Az Acamarachi szellemi szülőatyja a gitáros Matt Graty, aki már évek óta dolgozott a dalokon, mire végre megtalálta azokat a társakat, akikkel feljátszhatta, illetve élőben is előadhatta ezeket. A zenekar énekese Chris Hodges, dobosa Zak St. John, gitárosa Paul Twiddy (korábban mindhárman a Zero Discipline nevű csapatban játszottak), míg a főnök, Matt gitáron, basszusgitáron és billentyűs hangszereken is játszik.

Az együttes, ha akarná, sem tagadhatná le főbb hatásait: a szólókból Yngwie J. Malmsteen munkássága köszön vissza, az olyan dalokban pedig, mint a Death Rides Black Wings, a Symphony X befolyása érhető tetten. Ez a neoklasszikus vonal az egyik réteg, amit említettem. A másik valami sokkal vadabb, nyersebb, aminek valóban a speed metal-hoz van több köze, s amelynek ízei a „titokzatos távoli földrész”, a kenguruk hazája egzotikumát kínálják.

Az ide sorolható nótákban (Horsemen of a New Dawn, Weeping, Brutality Leads the Faithful) Hodges hangja nyersebb, ugyanakkor egy női énekes is megjelenik mellette, akiről nem tudtam kideríteni, hogy kicsoda; az orgánuma azonban olyan karcosabb torkú vokalistákat idézi, mint például Doro, sőt, a hölgy időnként már-már hörög is. Nekem egyértelműen az Acamarachi-nak ez az arca tetszik jobban.

Az anyagot nyitó Evil refrénje maradt meg bennem elsőre, a gitárszóló pedig már itt sejtet valamit abból, ami később következik. A lemez csúcspontja ezen a téren a nyolc és fél perces instrumentális tétel, a The Immortal, ami Yngwie J. Malmsteen bármelyik albumán megállná a helyét.

A nyolcszámos lemeznek „nagy” lírai dala is van, a Time Won’t Heal, ami azonban – sajnos – nem nevezhető különösebben kiemelkedőnek. Hasonlóan érzelmes húrokat penget az albumot záró The Moonlight Shimmer című instrumentális szerzemény is, amelyben a gitár, a basszus és a billentyűs hangszer hármasa andalít.

A bő háromnegyed órás anyagot Graty-ék magánkiadásban, egyelőre kizárólag digitális formátumban jelentették meg ez év augusztusában. Szurkolok nekik, hogy az ígéretes kezdést – jobb hangzással – egy még ütősebb folytatás kövesse.

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*