Soha nem voltam különösebben nagy AC/DC-rajongó. Sőt, amikor 1982 nyarán a magyar mozik is bemutatták a Szóljon a rock! című koncertfilmet, amely az ausztrál banda három évvel korábbi párizsi fellépését örökítette meg, még csak nem is ismertem Angus Young-ék muzsikáját. Ám a hard rock/heavy metal ifjú rajongójaként én sem hagyhattam ki ezt az élményt, ami, bevallom, akkor egyáltalán nem ejtett rabul.
Azt azonban érezhettem, hogy az AC/DC a műfaj egyik meghatározó képviselője, ráadásul zenéje az elkövetkező években sem tűnt el az életemből. Sőt: gimnáziumi osztálytársam, jó haverom, Zádori Pisti a bátyja révén fertőződött meg Bon Scott-ék zenéjével, így a középiskolai lemez-csereberélgetések révén sorra vehettem kézbe a különböző AC/DC-albumokat, és egy idő után, kezdő gyűjtőként úgy éreztem, ez a csapat sem maradhat ki a kollekciómból.
És akkor már több forrásból zúdultak rám az együttes anyagai: egyik gyerekkori barátomtól a Powerage-et vettem fel, a rádióból a Fly on the Wall-t, a dalok zömére azonban a már említett osztálytárs révén tettem szert. Szokás szerint válogattam, azonban volt egy lemez, amelynek egysége nem szenvedhetett csorbát: ez volt az If You Want Blood (You’ve Got It) koncertalbum, amely hiteles és meggyőző lenyomatát képezte, képezi a zenekar addigi munkásságának.
Amit sajnálok, hogy nem egy sorlemezzel később készült, akkor ugyanis valószínűleg a Highway to Hell című nóta is helyet kapott volna rajta, és méltó lezárása lenne a Bon Scott-érának. Persze, ki tudta előre, hogy a zenekar emblematikus énekesének a ’79-es album lesz a hattyúdala, amelyet követően az AC/DC életében egy radikálisan új korszak kezdődik?
A Szóljon a rock! (Let There Be Rock) című mozi pontosan azt a szerepet tölti be, amit az If You Want Blood… tölthetett volna: a Highway to Hell album megjelenését követően rögzítették, Bon Scott pedig a film stúdiómunkálatai idején hunyt el. Ennél „tökéletesebb” időzítést nemigen lehetett volna elképzelni…
Az 1973 óta létező csapat történetére, azt gondolom, nem kell részletesen kitérnem, így csupán az idén 40 éves koncertalbum néhány lényeges előzményére világítanék rá. Az AC/DC hazájában már jó ideje az egyik legnépszerűbb előadónak számított, amikor a világ többi része is tudomást szerzett róluk. 1976-ban kötött velük nemzetközi lemezszerződést az Atlantic Records; ezt követően léphettek fel Európában, elsőként Londonban, ám az aktuális zenei klíma, a punk éppen akkoriban zajló forradalma a szigetországban nem igazán segítette őket. (Ebben az évben jelent meg kislemezen a Sex Pistols Anarchy in the UK-je.) A High Voltage nemzetközi verziójából persze így is elkelt hárommillió példány világszerte, a következő esztendőben pedig már az Egyesült Államokban indulhattak stadionturnéra, olyan bandák előzenekaraként, mint a Kiss, az Aerosmith, Ted Nugent, vagy éppen a Blue Öyster Cult.
Mind közül azonban talán a legfontosabb történés, hogy az élő albumot megelőző sorlemezen, az 1978 májusában napvilágot látott Powerage-en játszott először együtt az AC/DC klasszikus felállása, amikor is már a Mark Evans-t váltó Cliff Williams kezelte a négyhúros hangszert (Bon Scott 1974-ben, a dobos Phil Rudd pedig egy évvel később csatlakozott a zenekart alapító Young-tesókhoz). Tegyük hozzá, a „Nagy Ötös” sem maradt sokáig együtt, játékuk ebben a formában mindössze az eddig említett két stúdiólemezen és a koncertalbumon élvezhető.
Az If You Want Blood…-ot 1978. április 30-án, a Powerage album európai turnéja egyik állomásán, a Glasgow-i Apollo Theatre-ben rögzítették. Valószínűleg nem véletlenül esett erre a helyszínre a választásuk, hiszen másfél évtizeddel korábban Angus és Malcolm Young családja ebből a skóciai városból vándorolt ki Ausztráliába (Bon Scott pedig még korábban, 1952-ben tette meg ugyanezt az utat). Az album Európában október 13-án, Amerikában és Ausztráliában jó egy hónapra rá került a boltok polcaira.
A tíz nótát tartalmazó korong bő 52 perces játékideje igencsak árulkodó: a ’70-es években nagy divatja volt a dupla és tripla koncertalbumoknak, rajtuk improvizációkkal és szólókkal tűzdelt, olykor 10-20 perces nótákkal. Az If You Want Blood… szakított ezzel a tradícióval, mellőzte az extrákat, és azt kínálta a hallgatóknak, ami az AC/DC lényege: nyers, direkt rock and roll-t.
A lemezen az hallható, ami azon a koncerten elhangzott (bár a számok sorrendje nem ugyanaz), az anyagot semmilyen formában nem javították fel (például a turné más bulijain jobban, hangulatosabban sikerült nóták beemelésével). Nem több, sőt, kevesebb lett a műsor: a Glasgow-ban ugyancsak elhangzott Dog Eat Dog lemaradt a korongról, ahogy a ráadásban sorra kerülő, a skót futballválogatott mezében előadott Fling Thing/Rocker kettőséből is kivágták az előbbit, illetve a hosszú gitárszólót (ami alatt Angus a közönség soraiban sétált). A Fling Thing mellesleg egy tradicionális skót népdal, amelynek eredeti címe The Bonnie Banks o’ Loch Lomond, amit a csapat néhány későbbi koncertjén – szimplán Bonnie-ként – is játszott.
Jól tudjuk, mindig van „tökéletesebb” setlist annál, mint ami végül a koncerten műsorra kerül. Jó lett volna hallani a már említett Dog Eat Dog-ot, a She’s Got Balls-t, a T.N.T.-t, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap-et vagy a Sin City-t, de ne legyünk telhetetlenek, ez így is egy tökéletes szett. Kellően változatos, hangulatos és mindenekelőtt: ütős. Ahogy a Riff Raff nyitja a programot, már attól megőrül a tömeg; a koncert (többszörös) hangulati tetőpontját az olyan klasszikusok jelentik, mint a Whole Lotta Rosie, a High Voltage és a Let There Be Rock, de – társadalomkritikus, személyes témája révén – a Problem Child és a Rocker is telibe találja, és extázisba kergeti a közönség minden egyes tagját.
A tömeg maximálisan együtt él – énekel, tapsol – a zenekarral, a koncertet felvezető és a dalok közötti ováció pedig egy valóban forró hangulatú buli képzetét kelti. Szinte látjuk magunk előtt a bebetonozott ritmusszekció előtt fel-alá rohangáló, grimaszoló, fetrengő Angus-t és a karizmatikus énekest, aki farmermellényben, szőrös mellkassal, hősies pózban, karcos hangján tolja a fülrepesztő „melódiákat” a hallgatóság arcába. Az idézőjel nem véletlen, ugyanis Scott nem tartozott a műfaj négyoktávos pacsirtái közé, orgánuma azonban összetéveszthetetlen, kiállása pedig abszolút hiteles volt.
Zeneileg azonban egyértelműen az ifjabb Young a főszereplő. Az ő gitárjának húrjaira feszül fel az AC/DC muzsikájának szövete, ő hasítja és ő díszíti az anyagot, hol visszafogottan, hol önkívületben. A katarzist ebből a szempontból is a Let There Be Rock szólórésze jelenti, amikor a hangokat keresgélő, abból összeálló dallam gyorsul fel egyre jobban az ujjai alatt, s lesz végül belőle egy euforikus „hangzavar”.
S hogy katalizátora volt-e az If You Want Blood… az ezt követően indult sikerszériának? Attól függ, honnan nézzük. Akár a plató peremének is mondhatjuk, ahonnan már egyenes út vezetett… a Pokolba. A zenekar ekkortájt jött össze a dél-afrikai lemezproducer Robert John „Mutt” Lange-dzsel, akivel aztán kölcsönösen naggyá tették egymást. Első közös munkájuk az 1979-es Highway to Hell album volt, amely az igazi nemzetközi áttörést hozta meg a banda számára.
Bő fél évre rá viszont megtörtént a tragédia, amely csaknem derékba törte az AC/DC pályafutását. A zenekar már javában dolgozott következő lemezén, amikor Bon Scott 1980. február 19-én, Londonban elhunyt. A történet röviden annyi: amikor egyik barátja, Alistair Kinnear hazatért valahonnan éjszaka, a lakása előtt ott találta Scott autóját, benne a hullarészeg frontemberrel. Próbálta bevinni őt a házba, de nem járt sikerrel, így végül otthagyta a járműben, hogy aludja ki magából az ital hatását. Reggel viszont Bon már nem tért magához. Halálának hivatalos oka alkoholmérgezés volt, a kevésbé szépen hangzó igazság azonban az, hogy megfulladt saját hányásától.
Az énekest az ausztráliai Fremantle városában helyezték örök nyugalomra. Young-ék a sokk hatása alatt fel akarták oszlatni a zenekart, de Scott szülei arra kérték őket, hogy folytassák, így együtt maradtak, s miután megtalálták új énekesüket a Geordie nevű csapatból igazolt Brian Johnson személyében, még ugyanabban az esztendőben megjelentették következő albumukat, a Bon emlékének ajánlott Back in Black-et, amely a zenekar történetének legnagyobb sikere lett.
A muzsika, amit az AC/DC játszik, műfaját tekintve alapvetően elég távol áll a heavy metaltól. Klasszikus rock and roll-, boogie- és blues-elemekkel színesített hard rock-nak mondanám, azonban hozzáállásuk, megszólalásuk és az a zenei környezet, amelyben több mint négy évtizede mozognak, egyértelműen a nehéz fém legjelentősebb reprezentánsai közé sorolja őket. Az If You Want Blood (You’ve Got It) pedig számomra mindmáig a legjobb anyaguk.
Leave a Reply