Miután kinevettük magunkat (esetleg könnyeket hullattunk – vérmérséklettől függően) a legidétlenebbnek vélt heavy metal-lemezek fedőlapjain, vegyük komolyabbra a figurát, és tekintsünk meg, mely hangfüzérek kiegészítői érdemesek arra, hogy a zenét félretéve elégedetten bólinthassunk elismerésünk jeléül. Természetesen ez is teljesen szubjektív, mint maga a muzsika, az olvasóink által posztolt rosszul sikerült borítók között volt egy-kettő, amelyeket személy szerint nem tartok fércmunkának (azért a többség az). Jelen esetben is előfordulhat olyan ellentmondás, hogy egy számomra nagyon színvonalasnak vélt lemezborító más műértőnél nem éri el az ingerküszöböt, de fordítva is megtörténhet a dolog. Kíváncsi leszek, kinél mely korongok viszik a prímet a külcsín alapján.
Érdemes most egy kicsit belepillantani a kedves olvasónak korábbi írásomba (itt), mert papírra vetettem már a lemezborítókról egy pár sort, ezért nem ismételném magamat, de lesz egy kis átfedés a múlttal. Eltekintenék a festményeket, számítógépes grafikákat készítő alkotók felsorolásától, mert ez benne volt abban a cikkben, és ezt ti ki is egészítettétek az akkori hozzászólásaitokkal. Inkább azt szeretném mostani írásomban boncolgatni, hogy mitől lesz számomra vonzó egy LP, CD a külső alapján, és elárulom, mely „cover” -ek miért lettek a kedvenceim.
Arról is volt már szó korábban, hogy mennyire számít egyes zenehallgatóknál a vizuális megjelenés. Valakinek csak a zene a lényeges, de számos rajongó azért (is) vásárol fizikális hanghordozót, hogy elmerüljön a kép nézegetésében. Nálam elsősorban a belbecs a fontos, de szeretem az ötletes és kifejező borítókat is, így azért a kettő együtt adja a legnagyobb élményt. A cikk zárásaként megemlítem kedvenceimet, és ezek azért is kerültek az élmezőnybe, mert mellettük a zene is első osztályú (sőt, osztályon felüli). Külalak + tartalom = tökéletes lemez. 🙂
Mindenképpen fontos, hogy a borítón lévő kép harmonizáljon a zenével, tükrözze az együttes stílusát, az adott hangulatot. Sokszor nem érdemes túlbonyolítani az ábrát, így itt is érvényes az „a kevesebb, néha több” szabály. Erre kínál hasznos megoldást a szimbólumok, jelek alkalmazása, amelyek kreatívan felhasználva nagyon kifejezők tudnak lenni. Egy-egy remekül sikerült természetfotó vagy erdőt, hegyeket ábrázoló festmény is nagyszerű hatást vált ki, és mivel nagyon szeretem és tisztelem az állatokat, külön örömömre szolgál, amikor őket látom visszaköszönni egy jól összeállított képen (ragadozók előnyben). De, mint említettem, csak akkor lesz a borító igazán ütős, ha van mondanivalója, ha kifejezi az együttes koncepcióját. Jó ötletnek tartom a zenekari „kabalafigura” (lásd: Eddie, Motörhead-fej, Vic Rattlehead stb.) alkalmazását is, amelyek visszatérő motívumként jelennek meg különböző színhelyeken.
Főleg a koncertlemezek kísérője, de stúdióalbumok között sem ritkák a zenekari fotók, amelyek az amatőr kattintgatástól a művészi szintig terjednek, szóval, itt is lényeges lenne az odafigyelés. Mivel nagyon kedvelem a festészetet, remek elképzelésnek veszem, ha lemezborítóként látok viszont klasszikus műveket (a fenti „szabály” itt is érvényes). Erről is írtam már, úgyhogy nem taglalom tovább. Azért gyorsan újra legépelem, hogy H. R. Giger festményei a legtökéletesebb metal-lemezkiegészítők.
Nem szaporítva tovább a szót, felsorolok tíz nagylemezt, amelyek nekem a tökéletes kiadványt testesítik meg. Lehet velem vitatkozni, nem biztos, hogy mindenki egyet ért majd velem, de nekem többek között ezek jelentik a csúcsot. Mivel a felsorolásban élen álló album volt az első heavy metal kazettám, amit megvettem magamnak, muszáj ezzel kezdenem a sort.
Metallica: Master of Puppets
A borító szinte letaglózza az embert, amikor ránéz. Arcba mászó és sokkoló, a Metallica-logó is iszonyatosan adja magát térbeli szerkezetével, ráadásul hasonlóan van ábrázolva, színezve, mint a sírkeresztek. A maga nemében egyszerű a rajz, mégis óriási hatása van, mert rendkívül kifejezőre sikerült. Nem is érdemes többet mondani róla, a kép önmagáért beszél.
Tiamat: Wildhoney
Ezen a lemezen nyíltan előkerültek Edlund drogokkal kapcsolatos gondolatai, „élményei”, ehhez kitűnően társul a szimbólumokkal, növényekkel (köztük gombával, mákkal), pillangókkal telepakolt kép, amelynek varázslatos színei is a hallucinogén állapotot erősítik fel. A zenéhez tökéletesen passzol a borító.
Opeth: Blackwater Park
Szintén egy pofonegyszerű, de mégis szenzációs (táj)kép, amelynek sötét tónusai, sejtelmes árnyalatai remekül visszaadják a muzsika súlyosságát, nyomasztó hangulatát. A háttérben ácsorgó misztikus alakok (szellemek vagy a halál küldöttei? – ki tudja, de lehet, hogy csak az erdő) tovább fokozzák ezt az érzést.
Pantera: Vulgar Display of Power
A fotó érdekessége, hogy élesben vették fel; szegény srác, akinek igaziból behúztak, majdnem az életét adta ezért a pillanatfelvételért. Kell-e ennél „ütősebb” vizuális megjelenítés ehhez a lemezcímhez és a talpalávalóhoz?
Mekong Delta: Dances of Death (…and Other Walking Shadows)
Kaotikus, szimfonikus, bizarr (és még sorolhatnám, de mindenképpen zseniális) zenei témák papírra „vetítődése”, amely egy kis okkultizmust sem nélkülöz. Elsőre meglepődtem, mert korábban ez a téma nem volt jellemző a zenekarra. Egyébként a Mekong Delta összes borítóját kedvelem.
Kyuss: …And the Circus Leaves Town
Egyszerre nyugodtságot sugalló és felkavaró az árvizet ábrázoló fotó. Ilyen kettősség van a muzsikában is. Rendkívül ötletes és hatásos kép.
Neurosis: Through Silver in Blood
Két tekeredő kígyó és vérző szemek. Nem beszélve az elnagyolt logóról. Semmi puhánykodásra nem számíthatunk. Még a hideg is kiráz, ha előveszem a korongot. Súlyosság felsőfokon, minden szinten.
Mastodon: Leviathan
Ezen a művészi alkotáson újra megbizonyosodhatunk arról, hogy az ember akármennyire is okos és fejlett, a természetet nem győzheti le. Érdemes a teljes képet nézegetni, ott plusz csemegéket is találhatunk, amelyekből megtudhatjuk, hogy nem csak a bálna és a vihar erősebb a humán fajnál. A zene pedig aláfesti ezt a tudatállapotot.
Slayer: South of Heaven
Érdekes jelenség a Slayer-borítók helyzete. Araya-éknak vagy nagyon béna képeket sikerült feltenniük (Seasons, Diabolus, Christ) vagy remek ábrák díszítik lemezeik elejét (Reign, Repentless). A South of Heaven lemez fedlapja tinédzserkorom kedvence, szívesen mutogattam az erről nyomott pólómat a tanároknak a suliban. 🙂 Lehet böngészgetni a sok nyalánkság között.
Fear Factory: Demanufacture
Ez sem egy túlbonyolított grafika, mégis ötletes. A vonalkód-bordák kompozíció rámutat az ember elgépiesedésére, ami az erről szóló szövegekkel szimbiózist alkot. A színek pedig a kíméletlen zenéhez passzolnak remekül.
Nos, személy szerint ennyit szerettem volna mondani, innentől átadom a terepet nektek, és jöhetnek a hozzászólások a honlapon, vagy irány Facebook-oldalunk!
Leave a Reply