Innen, Magyarországról nem tudom megítélni, hogy a szőke énekes utolsó éveiben milyen állapotban volt, de 2017. december 13-án bekövetkezett halála egy emberként sokkolta a szakmát. Úgy gondolom, hogy a Sanctuary 2014-es albuma, a The Year the Sun Died komoly reményekkel kecsegtette a rajongókat, bízhattunk abban, hogy az együttműködés, a folytatás hosszú távra szól. Ahogy azt egy év elteltével tudjuk, sajnos ez nem így lett.
Ami engem illet, mind a Sanctuary, mind a Nevermore késői felfedezések, kedvenceimnek sem feltétlenül mondanám őket, de mindkét banda alkotásait egyformán kedvelem, nagy becsben tartom azokat, és Warrel Dane-t is a legjobb, legkarizmatikusabb énekesekhez sorolom. Bámulatos, ahogy orgánumával bánt, akár egy-egy dalban, szinte megerőltetés nélkül váltogatta a hangszíneket, de hát ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Ennek – az akár poszthumusznak is tekinthető – lemeznek az a története, hogy Warrel-t a brazíliai São Paulóban, második szólóalbumának munkálatai közben érte a halál, és ahogy zenésztársai már akkoriban is mondták, nem hagyják kárba veszni az énekes utolsó dalait.
Mintegy 40 percnyi muzsika maradt fenn (ennyit rögzítettek), amely azonban ebben a formában aligha a teljes kiadvány (nem ennyit terveztek), és mint a paraméterekből is sejthető, Johnny Moraes és Thiago Oliveira gitárosok, Fabio Carito basszusgitáros és Marcus Dotta dobos végül nem kértek fel más énekeseket esetleges további félkész dalok végső formába öntéséhez.
A hangszeresekről annyit érdemes tudni, hogy tavaly sorakoztak fel Dane mellé, és olyan formációkban tevékenykednek/tevékenykedtek, mint az Addicted To Pain, a Pastore, a Suprema, a Hatematter, a Hevilan, a Seventh Seal, az A Season In Hell, a Thram, az Instincted, illetve a Shadowside. Ahogy utánanéztem, főleg heavy/power zenekarokról van szó, de nem hiszem, hogy hazájukon, Brazílián kívül bármelyik is komoly ismertségnek örvendene.
Zenésztársai ekként vettek végső búcsút az énekestől: „Warrel viharos módon tört be az életünkbe, és roppant intenzív utazásra vitt bennünket. Végtelen utakat jártunk be, amelyek az ismeretlenbe és olyan helyekre vezettek, amelyekről soha nem álmodtunk előtte. Velünk élt, velünk álmodott, élvezte a vendégszeretetünket, és rengeteget adott vissza cserébe. Némelyikünk anyáskodott felette, volt, aki apafigurát látott benne, más pedig még a legsötétebb pillanataiban is gondoskodott róla. De mindenképpen a barátunk volt, és valamilyen formában örökké velünk lesz. Ha az ember egy olyan tehetséges előadóval dolgozik, mint Warrel, rabja lesz a belőle áradó fénynek, miközben a legsötétebb árnyékai is elnyelik. Nagyon sok mindent mondhatnánk, és mégsem tudunk mondani semmit. Büszkék vagyunk rá, hogy egy mű formájában is megoszthatjuk mindenkivel annak a viharnak a képeit, amelyet átéltünk vele. Fény, béke és szeretet.”
Úgy álltam neki a lemezt meghallgatásának, hogy első szólóanyagát, a 2008-as Praises to the War Machine-t nem ismerem, valamint, hogy kiiktatom a Sanctuary-t, illetve a Nevermore-t (magyarán nem gondolok rájuk), és bevallom férfiasan, meglepetés ért. Mégpedig komoly meglepetés. Ugye alaphelyzetként abból indulunk ki, hogy egy énekes (vagy bármely muzsikus) azért ad ki szólólemezt, mert a benne felgyülemlett ötletei nem passzolnak az anyazenekar világába, gyökeresen eltérnek annak stílusától, esetleg egyszerűen csak teljesen máshoz támadt kedve, más terepen akarja magát kipróbálni, és azt mindenképpen ki akarja adni magából, megosztva a nagyvilággal.
Nagyon rafkós, félrevezető a rövid, andalító Ethereal Blessing kezdés, mert az utána következő Madame Satan gyakorlatilag letarolja a gyanútlan hallgatót. Ijedtemben léptem kettőt hátra, hogy valóban Warrel Dane szólólemezét tettem-e fel, ugyanis egy ádázul tomboló, féktelen fenevadként támadó, szimfonikus black metal hatásokat és a Nevermore Enemies of Reality-korszakát felvonultató tételről van szó. Felépítését tekintve komplex, váltásokkal tűzdelt, rétegzett szerzemény, amelynek a földig hangolt gitárok, az őrlő basszusfutamok nu/modern metal-ízt kölcsönöznek, Warrel pedig a gyönyörű, fájdalommal telített tiszta ének mellett black metalos károgást (hörgést?) is hallat. Ez utóbbi, illetve a gyilkos tempók véleményem szerint abból adódnak, hogy tizenegy évvel ezelőtt a Behemoth The Apostasy albumán vendégszerepelt, ilyetén módon az anyagon történt közreműködése minden kétséget kizáróan hatással volt rá.
Az agresszió a folytatásban sem hagy alább, ahogy az a Nevermore borult pillanatait idéző Disconnection System-ben, a Warrel védjegyszerű dallamaival felvértezett As Fast as the Others-ben, illetve a címadó darabban is tetten érhető, csupán a sebességet „húzzák” középtempósig. Kétségtelen, hogy társai felnőttek a feladathoz: elemi erővel, durván tolják Warrel alá az alapokat, ugyanis Jeff Loomis, Tim Calvert (R.I.P.), Lenny Rutledge, Sean Blosl, vagy Dave Budbill után „akárki” nem is lehetett volna a segítségére. Kizárólag Warrel törékeny dallamai nyújtanak valamelyest kapaszkodót, a muzsika roppant sűrű, tömény és brutális, a váltásokkal sem spórolnak, illetve a durva, horzsoló hangzást is szokni kell.
Jellemző volt Warrel-re, hogy előszeretettel nyúlt más művészek anyagaihoz, és nem feltétlenül metal előadók szerzeményeit gyúrta át. Erre a lemezre az 1982-es The Cure albumról, a Pornography-ról származó The Hanging Garden „esett áldozatul”, értelemszerűen Warrel Dane-esítve.
Az anyag végéhez közeledve azonban a drámai töltet, a tragédia felé való zuhanás/sodródás veszi át a főszerepet, mégpedig a vonósokat felvonultató Rain és a Mother Is the Word for God képében. Utóbbi egy kilenc és fél perces, roppant gyászos hangulatú, szintén vonósokkal díszített, Warrel személyes hangvételű szövegére épülő, nyomasztó felvétel, ami a lemez fináléját jelenti.
Végezetül pedig álljanak itt a búcsúszavak a kiadótól, valamint a borítót elkészítő Travis Smith-től. A Century Media részéről Jens Prüter A&R menedzser és Stefan Franke termékmenedzser a következőket mondja: „Sok Century Mediás kollégánkhoz hasonlóan mi magunk is évek óta ismertük Warrelt. Vele együtt éltünk át jót és rosszat egyaránt, és rajongunk a művészetéért, ahogy sokan mások is, akik a ’80-as évek óta álltak mellette. Zenekara, Travis Smith és a mi csapatunk csodálatra méltó elkötelezettséggel dolgozott a Shadow Work befejezésén. Az egész anyagot egyfajta kísérteties hangulat járja át: mintha Warrel már akkor érezte volna, hogy ez lehet az utolsó munkája. Szívszorító a tudat, hogy beigazolódott a megérzése. Legyen neked könnyű a föld, barátunk!”
„(Warrel) elmondta nekem, hogy a lemez borítóján a Madame Satan címet viselő dalban megénekelt figura megtestesítőjét szeretné látni, és azt is, hogy miért – írja Smith. – „Előástam a múltból egy vázlatos ötletet, amelyről annak idején egyeztettünk is. Néhány általa javasolt ötlettel és módosítással pontosan olyan eredmény született, amilyet megálmodott. Bejött neki, jóváhagyta, majd felvázolta nekem, mit képzelt el a hátsó borítóra kiegészítésképpen, mint egyfajta előszót. A hátralévő munkálatokat a régi beszélgetéseink és címek által megihletve fejeztem be. Beépítettem néhány korábbi bejegyzését a naplóiból és néhány dalszövegrészletet is. Köszönök mindent az elmúlt húsz évből. Megtiszteltetés volt. Hiányozni fog. Te is hiányozni fogsz. Tudom, hogy büszke vagy rá.”
Arra intek mindenkit, óvatosan közelítsen a lemez felé. Semmi köze egykori zenekaraihoz – maximum egy nagyon kicsit a Nevermore-hoz –, ez egy átgondolt, tudatos megközelítésű anyag, amellyel az volt a célja, hogy pályafutása legextrémebb albumát jelentesse meg. Posztumusz kiadványként nem pontozom – amúgy maximum lenne –, annak viszont örülök, hogy egy utolsó, Warrel Dane hangját megörökítő hanghordozó lát a hónap végén napvilágot. Nyugodj békében, szőke isten!
Leave a Reply