Ugyan Jubileum rovatunkban már megemlékeztem erről a korongról, az anyag 35. születésnapja alkalmából, azonban annak oka, hogy most Terítékre kerül, roppant egyszerű: a hónap közepén remaszterizált dupla anyag formájában is piacra dobták, mégpedig nem is akárhogyan.
Magáról az „alapanyagról” így már nincs mit mondani. A zenekar csaknem két évtizedes múlt, klubozás után jutott fel a csúcsra, jobban mondva a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll „csak” megágyazott ennek, mivel a babérokat a We’re Not Gonna Take It-tel aratták le, és váltak szupersztárokká. Értelemszerűen a második korong miatt sem volt okuk panaszkodni, hiszen a The Kids Are Back, a Like a Knife in the Back, a Ride to Live, Live to Ride, az I Am (I’m Me), illetve a címadó szerzemény nem csak a banda, hanem az egyetemes heavy metal színtér legnagyobb slágerei.
A mai napig tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy ugrásszerű volt a minőségi változás, fejlődés az Under the Blade-hez képest; vastagabban, erősebben dörrentek meg második nekifutásra, mint a debütáló albumon, nem beszélve arról, hogy a nóták is sokkal jobbak. Az idén újra megjelentetett korongot három bónuszfelvétel (One Man Woman, Four Barrel Heart of Love, Feel the Power) teszi teljessé, ezek vélhetőleg a stúdiózás folyamán születtek, és noha nem rosszak, egy kicsivel elmaradnak a lemezre felkerült számok színvonala mögött.
A „nagy durranás” értelemszerűen a második korong, amely a csapat 1983. május 3-án, a legendás londoni Marquee Clubban rögzített koncertjének hanganyagát tartalmazza. Európa még igen, Anglia és maga a klub azonban már nem volt számukra ismeretlen terep, lévén, hogy az öreg kontinensen 1982. július 24-én, Walesben, a wrexhami futballklubban debütáltak, amit követően első ízben augusztus 3-án léptek a Marquee deszkáira (azután jött két hazai buli – West Islip, Glen Cove –; augusztus 29-én a Reading fesztiválon tették tiszteletüket, majd két koncert erejéig visszatértek az Egyesült Államokba, végül novemberben egy Norwich-i és három Marquee-s műsort abszolváltak). Másrészt a lemez felvételeire 1983. elején, Cookham-ben, a Sol stúdióban került sor Stuart Epps segítségével (ahogy az Under the Blade-t is az Egyesült Királyságban, Londonban vették fel).
Ezen a jeles napon mintegy 72 percben igázták le a közönséget, és tizenhat dalt tűztek műsorra – helyesebben tizennégyet, ugyanis Dee Snider átkötő szövegeit külön track-ekként tüntették fel. Miután a csapatot felkonferálták, a What You Don’t Know (Sure Can Hurt You)-val gyakorlatilag elszabadult a pokol, egy méregerős dalokkal fűszerezett, igen intenzív show-t kaptak a nyakukba a brit rajongók. Ekkor még a lemez meg sem jelent (csak június 27-én került a boltok polcaira), így csak „óvatosan” adagolták az új nótákat, mivel csak a címadó dalt és az I Am (I’m Me)-t tűzték műsorra; a programot a Day of the Rocker kivételével a teljes Under the Blade album, a Rolling Stones It’s Only Rock ’N’ Roll (But I Like It), B.B. King Let the Good Times Roll, illetve a The Shangri-Las Leader of the Pack című nótáinak feldolgozásai tették ki, a már említett frontemberi és zenekari dumákkal megspékelve.
Ahogy az a Live at Hammersmith koncertanyagon is hallható volt, az első album tételeit gyorsabban, sebesebben, feszesebben adják elő a stúdióverziókhoz képest, ennek köszönhetően az Under the Blade, a Tear It Loose, a Sin After Sin, vagy a Shoot ’em Down gyilkosak, mintha teljesen más dimenzióba helyezték volna őket. Dee Snider annak idején a legnagyobb frontember volt, eladta, a hátán cipelte a koncerteket, megőrjítette a színpad előtt tomboló sick motherfucker-eket; nála karizmatikusabb, hatásosabb előadó azóta sem tűnt fel a metal színtéren.
Köztudott az is, hogy a zenészek (R.I.P. A.J. Pero) nem feltétlenül tartoztak a krémhez, hangszereik elitjéhez, de „a kevesebb néha több” elvét szem előtt tartva örök érvényű, megkerülhetetlen klasszikusokat adtak a metal világának, nekünk, rajongóknak. Hab a tortán a roppant erős, bivaly megszólalás, amely teljes mértékben, hűen adja vissza a zenekar mindent elsöprő, lendületes, intenzív élő erejét.
Írásomat még annyival egészítem ki, hogy ez volt a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll turné nyitóállomása, amit június 3-án még egy Marquee, illetve tizenkét brit – köztük a negyedik doningtoni Monsters of Rock-os (augusztus 20-án a Whitesnake-kel, Meat Loaf-fal, a ZZ Top-pal, Dio-val és a Diamond Head-del közösen) – buli, valamint két Egyesült Államokbeli koncert, egy ír, egy holland, három német és egy francia fellépés követett. A java azonban egy évvel később manifesztálódott…
Leave a Reply