Miért vonzódik a rockzene olyan makacsul a horror műfajához? Ez a kérdés merült fel bennem először, amikor a The Vision Bleak zenéjével találkoztam. Miért nem tudnak a zenészek meglenni mumusok nélkül? A köztük lévő kötődés néha olyan szoros is lehet, hogy maguk a muzsikusok válnak saját rémmeséik ünnepelt főszereplőivé, és változnak át – legalábbis a koncertjeik idejére – egy önmagukon túlmutató másik entitássá.
Alice Cooper, King Diamond, Kiss, Lordi, Slipknot – hogy csak a démonmaszkok mögül ijesztgető legismertebb előadókat említsem, de a black metál-színtér kísérteteknek rajzolt, sápadt csapatai is ebbe a kategóriába tartoznak. És azok is, akik nem festik magukat, és „csak” szövegeikben, koncepciójukban elevenítik fel az ijesztő és borzongatóan édes közös félelmeinket. A death metál csontokból kirakott gore intarziái, a heavy metal lemezborítókat is szétfeszítő monstrumai, a dark rock gyertyafényes, intim szeánszai, de még a glam málnaszörpbe mártott műanyag csontjai is azt a képzetet erősítik, hogy a rémálmok kapuja pontosan abból a szekrényből nyílik, amiben a gitárt meg a dobverőt is szokás tartani.
Az ártó szándékú, vagy csak akaratlanul hozzánk átsodródott, de semmiképpen nem közénk tartozó lények elűzésére tett eddigi kísérletek egytől egyig elbuktak. A felvilágosodás ördögűzési próbálkozása is csak átmeneti megtisztulást hozott. Miután kiszámoltak nekünk mindent, és képletekbe rendezték az addig felfoghatatlanul nagynak hitt világunk minden részletét, a három tizedes pontossággal meghatározott ember magára maradt. Az algoritmusok rideg fényében eltűntek az égről az istenek, a tisztásokról a szellemek, kiürültek a temetők, és maga alá temetett minket a hirtelen ránk szakadó realizmus rozsdaálló kupolája.
Aminek nem jutott hely valamelyik enciklopédiában, az nem létezőnek volt tekintve. A flóra és a fauna módszeres megismerésével, kihasználásával és kiirtásával párhuzamosan a legendák és a képzelet addig hallhatatlannak vélt lényeit is elkezdte tizedelni a minden mögött geometrikus rendszert kereső, kielégíthetetlen racionalitás. Könyörtelen igazságú tételek lettek a sírköveikre vésve, amelyek, mint egy záró pecsét, a feledés halmai alatt tartották az elhunytakat.
Ennek a túlvilágot is érintő genocídiumnak a tudatalattink végtelen tengereiről visszatérő, elfeledett, és legénység nélkül kikötő hajók vetettek véget, amikor is harapásoktól sorvadó, vékony kezű alakok elkezdték kipakolni belőlük vámmentes rakományaikat. Ismeretlen helyekről származó, rémtörténetekkel teli, poros ládák voltak ezek, rajtuk a feladó rovatban Edgar Allan Poe, Mary Shelley, Lord Byron, Heinrich Heine és Goethe neveivel, a címzett pedig mindig az volt, aki éppen átvette őket és kotorászott bennük.
A láda tetejét csak kinyitni lehetett, becsukni nem, így ami bennük volt, kiszabadult. A telihold igéző fényében újra összekuszálódtak az ösvények, megint feltűntek a vérfarkasok, és szarvakkal koronázott bundás lények rohantak tova, markukban lelkünk alig pislákoló maradványaival. A romantika idejének gőzgépekkel működtetett, de immár szellemekkel benépesített új világa volt ez, a sötét tárnákba lángcsóvákat vető Lovecraft-i hősök küzdelmeinek színpada. A kijózanító ördögűzés mellékhatásainak elmúltával, ahogy a szemünk újra lecsukódott, kedvenc mumusaink visszamerészkedtek hozzánk, és szó nélkül surrantak be megszokott helyükre, az ágyaink alá.
Nemrég egy ilyen poros láda várt rám az ajtó előtt, rajta a feladóval: The Vision Bleak, és a címzettel: The Unknown. Azonnal tudtam, hogy nekem szánták, és ha már az enyém, belepillantottam.
Emlékszünk még az Empyrium-ra? A The Vision Bleak története ugyanis nagyjából ott kezdődik, ahol az Empyrium-é véget ért. Két rockosabb, majdnem metálos, és két akusztikus lemez után Ulf Theodor Schwadorf (aki Marcus Stock néven is ismert) zeneszerző/gitáros/egyszemélyes mindenes úgy érezte, hogy az egyre inkább az ünnepélyesség irányába tartó lemezeken messzire eltávolodott az ő zenei gondolkodását alapvetően meghatározó, karcosabb fogalmazásmódoktól.
2000-ben elengedte az Empyrium-ot, és miután egy stúdióban meghallotta az ott éppen saját zenekarának felvételein dolgozó Allen B. Konstanz (a.k.a. Tobias Schönemann) dobolását, megtalálni vélte benne az ideális zenésztársat. Közös munkájuk első gyümölcse a még hagyományosan gótikus rocknak nevezhető Songs of Good Taste EP volt. Az együttműködés elmélyülésével a zene is kezdett kikristályosodni, testet ölteni, és hamarosan meg is született a The Vision Bleak. Schwadorf irányítása mellett Konstanz felelt a dobokért, és ami a legfontosabb, az énektémákban is megmutathatta, mire képes. Társának mindenre kiterjedő, határozott elképzelései voltak, mind a zenei irányról, mind a szövegvilágról.
Átgondolt produkcióként, egységes egészként képzelte el a The Vision Bleak-et, a romantikus költői látomások, és az azokból kinőtt, újabb kori rémálom-próféciák irodalmi hagyatékának közvetítőjeként. Saját bevallása szerint, a Tiamat korai korszakának első négy lemeze és a romantika költészetének mitikus képzetei voltak rá a legnagyobb hatással. E kettő metszéspontjába helyezte a The Vision Bleak porszemét, ami köré mára már hat albumot számláló, tisztes diszkográfia kristályosodott ki, egy összefüggőnek tekinthető katalógus, alakváltókról és alaktalanokról. Mivel a zene kilencven százalékát Schwadorf írja, valamint a koncepció is az ő szívügye, talán nem áll messze az igazságtól az a feltételezés, hogy a The Vision Bleak tulajdonképpen az ő lelkületének zenei kivetülése, mondjuk, egy Caspar David Friedrich festményen.
Egy olyan festményen, amelyen a borús égbolt alatt változatos táj terül el: ópiumos álmodozók összegubancolódott világa. Minden völgy és minden tisztás ugyanazt az álmot álmodja, de mind más nézőpontból. A gomolygó homály mögött több fényforrás is árasztja magából ezüstös ragyogását. A legnagyobb erővel a Sisters Of Mercy csillaga parázslik, mellette a Tiamat felhőkbe burkolt, és a Fields Of The Nephilim megmetálosodott zenéjének koszos fénypontjai tűnnek fel. Ennek a hármas együttállásnak a kisugárzása egy Moonspell-szerű árnyékot rajzol Schwadorf elképzelései köré.
A 2004-ben kiadott első nagylemezüktől fogva (The Deathship Has a New Captain) ez az árnyék járja körbe a The Vision Bleak-et, a mágikus konstellációk állandósága szerint. E ritka égi jelenség hűséges kísérője a zenekar munkásságának, és hatásai a 2016-ban megjelent The Unknown című albumukon is szép számmal megfigyelhetők.
Carpenter filmzenéinek modorában, enyhe epikus felütéssel indul a lemez (Spirit of the Dead), majd egy villanásnyi Primordial-utánérzés mögül hirtelen pattan elénk a második szám (From Wolf to Peacock), de ez az elsőre harci indulónak mutatkozó tétel nagyon gyorsan komor Moonspell-hangulattá, leszegett fejű konoksággá változik. A zene függönye mögött, Ribeiro-ék szellemétől alig kitakarva ott lopakodik a Sisters Of Mercy Eldritch-et formázó vetülete is, például a Kindred of the Sunset-ben, csak hogy mindjárt a harmadik szám is sorra kerüljön. De egyéb hatásokkal is számolhatunk: az Ancient Heart például egy csipetnyi Rotting Christ-fűszerrel megbolondított varázsfőzet, villódzó fényű rituálék ritka afrodiziákuma. Itt-ott a Type O Negtive-ra is gyanakodhatunk, az albumot záró The Fragrancy of Soil Unearthed végére pedig a My Dying Bride őszi falevelei borítanak szőnyeget.
Nagynevű elődök kísérteteitől hemzsegő átjáróháznak tűnik tehát a lemez. És valóban: a The Vision Bleak nem talált fel semmi újat, nem csinál semmi forradalmit, ellenben jó ízlésű összegzését adja mindannak, amit a dark rock és a dark metál legjobbjai eddig létrehoztak. Dark és goth rocknak azonban nagyon is karcos ez a zene, mondhatni, vastagon metálos, a death vagy black metál felől nézve viszont túl dallamos, túl befogadható, így a zenekar, számtalan kötődése ellenére, nem tartozik egyik műfajhoz sem. De nem tartozik az arc nélküliek közé sem; az ezernyi hatás eredőjeként egyedi formát öltött ez a senki földjén szédelgő jelenés.
És ha már komplex egészként lehet értelmezni a The Vision Bleak-et, a zenei hatások mellett a képi világ forrásait is érdemes megemlíteni. A némafilm-korszak első blockbusterének is tekinthető, 1922-es Nosferatu című film lehetne a zenekar vizualitásának egyik fő ihletadója. (Friedrich Wilhelm Murnau klasszikusa pusztán azért kapta a Nosferatu címet, mert jogi procedúrák miatt nem lehetett használni a Dracula nevet. Valójában Bram Stoker regényének átiratáról van szó, és az író örököseinek még a névváltoztatás ellenére is sikerült elérniük, hogy a bíróság kötelezze a stúdiót az összes kópia megsemmisítésére. Szerencsére a film addigra már külföldi forgalmazásban is volt, így néhány példánya mégis fennmaradt a világban).
Persze egyéb mozik is szóba jöhetnek, a B-kategóriás némafilmektől kezdve John Carpenter kultikussá nemesedett életművéig. Az elmosódott élességű és roncsolt textúrájú múltidézés a zenekari fotókat is mélyen áthatja, és a borítókon is megjelenik. A zenekar világa tehát nagyon konkrét, egységes és nosztalgikus. Az olykor bántónak tűnő modorosság, és a szinte állandóan kiérezhető múlt századi színpadiasság pedig nemhogy nem gyengíti az összképet, hanem a műfaj általános jellemzőjeként és elválaszthatatlan részeként éppen hogy támogatja a The Vision Bleak koncepciójának egészét.
A koncertekre vendégként már évek óta rendszeresen meghívott Fussy Teyssier 2015-től hivatalosan is a zenekar tagja lett, bár még mindig csak mint az élő fellépések fix részvevője. De már 2013-ban, a The Wood Hag című dalhoz készült, stop-motion technikával életre keltett videoklipet is ő rendezte és animálta a The Vision Bleak számára. Koncerteken pedig már akkor is basszusgitárosként segítette a csapatot.
Schwadorf 2010-ben az Empyrium-hoz is visszatalált, és azóta párhuzamosan létezik a két formáció. 2014-ben ki is jött az ötödik Empyrium-album (The Turn of the Tides), és az is előfordult már, hogy egy fesztiválon egymás után lépett színpadra Schwadorf két csapata.
Ennyi volt a ládában. Próbáltam az alján meglelni a választ a kérdésre, hogy miért vonzódik egymáshoz a metál és a horror műfaja, de nem találtam meg. Igazából mindegy is. A lényeg az, hogy vonzódik.
Leave a Reply