Számos olyan együttes kezdte pályáját a ’80-as évek második felében, amelyik aztán a következő évtized elejére ért be, és jött elő legjobb albumaival. Ezek a csapatok különleges, egyedi zenei világgal bírtak; egyik csoportjuk alkotta a klasszikus heavy metalt egy időre félretoló grunge hullámot, a többiek viszont sem ide, sem máshová nem voltak besorolhatók. Szimplán rock vagy metal, esetleg alternatív rock zenekarnak titulálták őket. Ilyen banda volt többek között a King’s X, a Jane’s Addiction, a Love/Hate és a Circus Of Power is.
1991 nemcsak a grunge-nak volt meghatározó éve (gondoljunk bele, az irányzat ebben az esztendőben olyan klasszikusokat adott a világnak, mint a Nevermind, a Ten és a Badmotorfinger), hanem a „besorolhatatlanoknak” is. A Warrior Soul ekkor rukkolt elő a Drugs, God and the New Republic-kal, a Live a Mental Jewelry-vel; a Saigon Kick, a Tribe After Tribe, a Galactic Cowboys és a The Nymphs pedig ekkor hozta ki a zenekar nevével azonos címet viselő albumát.
Ahogy az már a fenti címből is kiderült, most utóbbi zenekarról fogok írni, amelynek gyakorlatilag a bemutatkozó lemeze az egyetlen értékelhető alkotása, lévén, hogy az egy évvel későbbi A Practical Guide to Astral Projection EP-n mindössze egyetlen új felvétel hallható, az is feldolgozás (A Come and Get It-ről van szó, amelyet nem kisebb név, mint Paul McCartney írt még 1969-ben, egy film betétdalának). A nagylemez viszont az egyik kedvenc albumom, aminek nyilván történelmi-érzelmi okai vannak. Olyan életkoromban és egy olyan élethelyzetben találtunk egymásra, amikor nagyon fogékony voltam az effajta muzsikákra.
Az emócióval átitatott részletekről később, most inkább onnan kezdem, hogy már a zenekar nevével és az album címével is bajban vagyok/vagyunk, ezeket ugyanis hol The Nymphs-ként, hol névelő nélkül említik. A lemezborítón és így pl. az Amazon.com kínálatában is szimplán Nymphs-ként szerepelnek, a csapat jogait birtokló énekesnő, Inger Lorre Facebook-oldalán viszont ismét előkerül az a fránya „The”. Úgyhogy – albumborító ide vagy oda – én is ez utóbbit tekintem mérvadónak.
Az együttest 1985-ben, New Yersey-ben alapította Inger Lorre (eredeti neve Lori Ann Wening) és Bobby Belltower gitáros (ex-Falling James, ex-Leaving Trains, nem mellesleg Courtney Love ex-férje). A csapat hamarosan Los Angeles-be költözött szerencsét próbálni, onnan azonban Lorre már egy másik gitárossal, Geoff Siegel-lel tért vissza a keleti partra, hogy új muzsikusokat keressenek a megüresedett zenekari posztokra. Ekkor jött létre a The Nymphs ma is ismert klasszikus felállása, a gitáros Sam Merrick-kel, a bőgős Cliff D.-vel (alias Cliff Jones) és a dobos Alex Kirst-tel.
A banda kezdetben nem célzott túl magasra, hiszen egy olyan, kisebb kiadóval remélt szerződést kötni, mint az Alternative Tentacles. Hírnevük azonban megelőzte őket, és végül a – már egy évtizede működő, ám éppen akkoriban az MCA (a későbbi Universal Music) tulajdonába kerülő, és ezáltal hirtelen nagy hallá váló – Geffen Records csapott le rájuk.
A 12 dalt tartalmazó, csaknem háromnegyed órás bemutatkozó anyagban aztán sem a kiadónak, sem az erre a muzsikára fogékony közönségnek nem kellett csalódnia. De milyen zenét is hallunk a lemezen? Grunge-nak nem nevezném, aztán persze lehet, hogy ehhez az irányzathoz van a legtöbb köze. Világfájdalommal átitatott, dallamközpontú szerzemények követik egymást, amelyekben hol egy kis alternatív ízt, hol darkos hangulatot érzek.
Ahogy a svéd Drain STH az évtized második felében egy az egyben az Alice In Chains zenei világát reprodukálta, úgy a The Nymphs-nél egy pillanatra sem jut eszembe olyan együttes, amelyik esetleg őket inspirálta volna. Van egy nagyon jól eltalált, zsizsegő alap-gitárhangzás, egyébként egy kicsit csörömpöl a csapat. És a zene káoszának tengerén (akárcsak a lemezborítón a csapat némileg elnagyolt szörnyfigurája) ott szörföl Inger kissé karcos, időnként szirénaként hasító hangja.
Az alapvetően magas színvonalú anyag legkiemelkedőbb pillanatai az Imitating Angels, a Supersonic és a The River című dalok. De ugyanígy dicsérhetném a 2 Cats című nótát, amely mintha az előtte hallható Cold refrénjeként funkcionálna, vagy az ugyancsak emlékezetes Sad and Damned-et, amelyből videoklip is készült.
Visszatérve az előbb már említett kedvenceimre, az Imitating Angels ugyancsak élvezhető videó-változatban is, amely a zenekar teátrális-szürreális színpadi világába is betekintést nyújt, emellett pedig egy fogós refrénre kihegyezett, szuper nóta.
Ugyanez a slágeresség a Supersonic-ra is igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy a dalt vendégként Iggy Pop is megtámogatta énekével és szövegelésével. Az album csúcspontja azonban – számomra – a The River című szerzemény. Lorre kissé rekesztett hangon énekel, s a dal világvége-hangulatára a szájharmonika síró hangjai erősítenek rá. Máig ünnep számomra ezt a lemezt, és ezen belül ezt a számot hallgatni; minden egyes alkalommal libabőrös leszek tőle; számomra annak a korszaknak az egyik legfontosabb dala.
Lorre talán ebben és a The Highway című nótában énekel a legjobban, rosszul viszont sehol. Valahol azt írták róla, a hangját csak imádni vagy utálni lehet. Én nyilvánvalóan az előbbiek táborába tartozom.
Amilyen ütős volt a csapat belépője, sajnos olyan hamar el is tűntek a színről. A lemez megjelenését követően néhány hónappal feloszlottak, amelynek oka – úgy tudni – az énekesnő botrányos viselkedése, akkorra kiállhatatlanná váló természete volt. A kiadó a következő esztendőben még megjelentette az ötszámos A Practical Guide to Astral Projection EP-t, majd a Nimfák visszahúzódtak a feledés homályának rejtekébe.
Lorre az elmúlt negyedszázadban jelentetett meg szólóalbumot (Transcendental Medication – 1999), énekelt duettet Henry Rollins-szal a Rise Above című Black Flag tribute albumon (Slide It In – 2002), két csapat élén is kísérletet tett a visszatérésre, de 1994-ben a Motel Shootout-tal és két évtizeddel később a Chiefs of Infinity-vel is csak egy-egy kislemezig jutott.
Tavalyelőtt az énekesnő bejelentette, hogy a The Nymphs – vadonatúj felállásban – újra létezik, hamarosan lemezt készít, és turnéra indul, ám ebből végül csupán egyetlen (?) Hollywood-i fellépés lett, amelynek a 2017-ben megjelent Live at the Viper Room koncertalbum állított emléket.
A csapat megszűnt, majd tavaly áprilisban, új muzsikusokkal ismét életre kelt. A zenekar állítólag már megírta és rögzítette az új anyagot, továbbá egy európai turné is tervbe van véve, ám minthogy Inger Lorre – Facebook-oldalának tanúsága szerint – hosszabb időre beköltözött az egyik amerikai kórházba, nem tudni, mindezekből mikor lesz valami. Én türelmes vagyok, végül is a ’90-es évek első fele óta várom a The Nymphs második nagylemezét…
Leave a Reply