A Siege Of Power a Napalm Death stílusteremtő klasszikusának, a Scum-nak az egyik dala. Jelen esetben, ahogy ez a fentiekből kiderül, egy zenekarról van szó, azon belül is egy újabb extrém szupergroupról. A kérdés most már csak annyi, hogy van-e valamennyi közük a grindcore-hoz. Elárulom, hogy semennyi sem.
A formációt az undergroundban jól ismert muzsikusok alkotják, azaz Chris Reifert énekes (Burnt Offering, Death, Autopsy, Doomed, Abscess, The Ravenous stb.), Paul Baayens gitáros (Asphyx, Hail Of Bullets), Theo van Eekelen basszusgitáros (Hail Of Bullets) és Bob Bagchus dobos (Infidel Reich, Throne, Asphyx, Evoker, Minotaur Head, Grand Supreme Blood Court stb.), akik muzsikájuk körülírására olyan neveket hoznak fel példaként, mint a Carnivore, az S.O.D., a Discharge, vagy az Amebix.
Legelsőként közzétett szerzeményüket, a The Cold Room-ot eképpen „adták el”: „A The Cold Room a címadó mellett a leglassabb dal a lemezen. Lehet, hogy egy kicsit össze is zavarja majd az embereket az album többi részét illetően, de nekünk ez sem gond, mert legalább jól megmutatja az anyag változatosságát. Doom, death, thrash és punk, itt bizony minden megvan ezek közül!”
Történetük 2013-ig nyúlik vissza, amikor is First Class Elite-ként alakultak meg – még Reifert nélkül –, mégpedig a fentebb említett csapatok hatására, azzal a szándékkal, hogy amolyan zúzós, de változatos muzsikát hozzanak létre. Ténykedésük tiszavirág életűnek bizonyult, mivel egy évvel később parkolópályára kényszerültek tenni a projektet. A Violation Wound-dal és a Mike & The Boys-zal közös split EP-t követően (amin öt számmal szerepeltek), Bob és Paul további hét tételt rögzített, azonban akkori énekesük elhagyta őket.
Érdemi munkára tavaly került sor, amikor Paul felhívta Bobot, hogy vannak új riffjei, ötletei, így a dobos lefoglalt egy stúdiót, felvettek újabb hét szerzeményt, de énekesre volt szükségük, így kapcsolatba léptek Reifert-tel, aki ráállt a dologra. A banda neve egyébként a dobostól (Bagchustól) jött, aki akkoriban a Scum albumot hallgatta, és az említett számcímet javasolta, hogy jó lenne „névadónak”, amit a többiek el is fogadtak. Nem sokat lacafacáztak a felvételekkel, amit Bob Bagchus a következőképpen foglalt össze: „Nagyon gyorsan haladtunk. Néhány év alatt volt három fázisunk/felvételünk, de a stúdiómunka (a dobok és a mankógitárok) összességében csak órákat vettek igénybe. Aztán Paul és Theo az előbbi házi stúdiójában rögzítették a gitárokat és a basszust, Chris pedig a saját részeit az Earhammer stúdióban, Oakland-ben vette fel. Majd Chris visszaküldte nekünk a dalokat a vokáljaival, és mi elküldtük azokat a barátunknak a Clintworks-be, Németországba, aki elvégezte a keverést. Minden alacsony költségvetésű és spontán volt, de úgy gondoljuk, hogy nagyon jól sült el.”
Azért az alacsony büdzsé senkit ne tévesszen meg, mert az anyag nagyon jól szól; koszos, bivalyerős sound-ot illesztettek hozzá, pont olyat, amilyet a muzsika megkövetel, előír. A fentebb taglalt zenei jellemzés abszolút megfelel a valóságnak, ugyanis az anyazenekarok hatása egyáltalán nem érvényesül a muzsikában, maximum itt-ott, apró részletek erejéig. A már említett The Cold Room a Black Sabbath és a St. Vitus hatásait magán viselő szerzemény, ahogy a Bulldozing Skulls kezdése is teljesen ős-Sabbath, de doom-os váltás hallható a For the Pain-ben is, míg a Warning Blast az Autopsy beteg, groteszk világát testesíti meg.
A borongós, akusztikus, dallamos kezdéssel felvezetett Escalation ’til Extermination az Asphyx gyászos, síri hangulatát tárja elénk, és itt említem meg, hogy Paul Baayens nem restell Eric Daniels-hez hasonlóan, ugyanilyen jellegű szólókat játszani. Ahogy a nyitó Conquest for What?-tal indítják az albumot, az teljes mértékben S. O. D.; a Torture Lab szaggatott ritmusokra épülő, groove-os tétel, az Uglification és a Diatribe az old school thrash szelleméből merít, a Lost and Insane-ben a punk-hatások dominálnak, és így tovább.
A digipack verzió két bónusznótát is tartalmaz (az alap 18 dalos): a dallamos, lassú Servant of Nothing-ot, illetve – még egyszer – a Mushroom Cloud Altar-t, ez utóbbihoz, valamint a The Cold Room-hoz klipet is forgattak. Reifert stílusa, előadása letisztultabb, kontrolláltabb az Autopsy-ban megszokottól, Theo Van Eekelen őrlő futamai, hangszerének megszólalása, a gyors részek és a betonkemény riffek a Hail Of Bullets-et idézik, míg Bob Bagchus megbízhatóan alapozik.
Igazából bármelyik dalt tették volna közzé (felvezetés gyanánt három került ki a világhálóra, a The Cold Room, a Mushroom Cloud Altar és a Violence in the Air), egyik sem tükrözte volna hűen a valóságot, a korongot ugyanis egyben kell meghallgatni. Jól érvényesülnek a különböző zenei hatások, remekül gyúrták azokat egybe, tényleg nem az volt a céljuk, hogy a főzenekarok által képviselt stílusokat másolják – annak nem is lett volna sok értelme. Ezzel együtt – törvényszerűen – azok is megbújnak a felvételekben. Nem tudom, hogy mennyi idejük lesz majd a zenészeknek a Siege Of Power-re, mennyire veszik majd komolyan, a magam részéről egyáltalán nem bánnám, ha jövőre érkezne a folytatás.
Leave a Reply