Egyszerűen azzal is elintézhetném Steve Ramsey-ék legfrissebb anyagát, hogy olyan, mint a csapat másik két újkorszakos lemeze: a NWOBHM-ból táplálkozó, klasszikus szigetországi fémzene hallható rajta, amelyen – egyszerre jó és rossz értelemben véve – nem fog az idő. Az első pillanatban felismerhető, mással össze nem téveszthető hangzás és dallamvilág, profizmus jellemzi az albumot, ugyanakkor hiányzik belőle az a fajta átütőerő, amivel az embert már első-második hallásra levenné a lábáról. Sőt, kezdetben olyan semmilyen zenének tűnt számomra, amelyre nem érdemes túl sok időt vesztegetni.
És éppen itt van a titok nyitja: bizony áldozni kell rá, időt, figyelmet, mert – akárcsak elődei, a 2013-as Life Sentence és a két évvel későbbi Atom by Atom – a Cruel Magic sem adja könnyen magát. Négy-öt hallgatás után már-már lemondtam róla: szerettem volna szeretni, de nem ment. Egyszerűen nem érintettek meg, nem ragadtak meg bennem a dalok. Ám mostanra, közeledve a tizedik nekiüléshez, eloszlottak a felhők, az anyag feltárta előttem szépségét, értékeit.
Valószínűleg tudjátok, többször is említettem, hogy a Newcastle-i csapatnak éppen az egyik kakukktojás-albuma, az 1986-os Into the Future EP a kedvencem, amelyen Michael Jackson énekel. A zenekar bemutatkozó nagylemezét, az 1983-as Court in the Act-ot is nagyszerű anyagnak tartom; az azt feljátszó muzsikusok – Brian Ross énekes, Steve Ramsey és Russ Tippins gitárosok, Graeme English basszusgitáros, valamint Sean Taylor dobos – alkotják a Satan klasszikus felállását, és a jelen idő használata sem véletlen, hiszen az 2011-es újraindulás óta is ez az ötös jegyzi az együttes valamennyi anyagát.
A banda ez év elején kötött egy több albumra szóló szerződést a Metal Blade Records-szal. Furcsa belegondolni, hogy pályafutásuk során – Satan név alatt – a mostani mindössze az ötödik stúdióalbumuk. Ahogy az is meglepett, hogy az anyagot csupán Bandcamp-oldalukon, digitális formátumban tették hozzáférhetővé.
Amennyire kedveltem a zenekar korai anyagait, annyira hidegen hagytak az újabbak, ám most (is) úgy gondoltam, adok nekik egy esélyt, és nem bántam meg, a Cruel Magic ugyanis egy szenzációs album. Amikor azt írom, nem fog rajtuk az idő, egyrészt a hangzásra, másrészt a dalszerkezetekre gondolok. A megszólalás nem bombasztikus, a dob egy kicsit csörög-zörög – bár ennek is megvan a maga retró bája. Abszolút old school muzsika, amit Tippins-ék elővezetnek: speed-es tempókkal vibrálóvá, gyakori váltásokkal izgalmassá tett heavy metal. Bírom Ross hangját, a gitárpáros jellegzetes, ízes játékát. A legfőképpen pedig azt, hogy mernek önmaguk maradni.
Persze a tiszteletadással felérő áthallások sem hiányoznak a kis híján 50 perces korongról: a címadó nótában a korai Deep Purple proto rock-os, kissé funky-s hangzását idézik meg, a The Doomsday Clock elején hallható gitárról pedig Ozzy Diary of a Madman-jének kezdése jut eszembe. Kedvenc szerzeményt jelenleg nem tudnék kiemelni, ahogy gyenge tételt sem: a Cruel Magic végig egyenletesen magas színvonalon teljesít.
Az eredményjelzőn az album neve mellett nálam egyre magasabb számot látni. Év végi Top 10-es listámra lehet, hogy nem fog felkerülni, de egyértelműen az idei esztendő emlékezetes alkotásai közé sorolom a Satan új anyagát. Csak így tovább! „Miért is nem adok rá maximális pontszámot?” – kérdeztem magamtól a legutóbbi hallgatás alkalmával. Úgyhogy:
A zene valóban kiváló.A borító viszont nem túl ötletes.Olyan egy kaptafára készült az előző kettővel.Fordíthattak volna rá nagyobb figyelmet is.