„Nunimetál”, „puncimetál” – mondják kissé lefitymálóan az alapvetően macsó metáltársadalom egyes tagjai egy-egy énekesnővel felálló csapatról, mintha az nem egy újabb szín lenne a fémzene palettáján, hanem maga a színtelenség, súlytalanság, amit nem lehet egy lapon említeni az „igazi”, férfias produkciókkal.
Időnként úgy viselkedünk, legalábbis az említett macsóhad, mint egy XIX. századi angol férfiklub, ahol a gyengébb nemnek semmi keresnivalója. Holott ebben a műfajban a melódiák mellett elsősorban a női jelenlét képviseli a szépséget. Persze, aki nem szépre, csak valami nagyon durvára vágyik, annak tényleg vékony lehet egy női szoprán, puha a meleg alt orgánum. Ezzel együtt ne felejtsük, egyes hölgyeknek sem kell a szomszédba menniük egy kis hörgésért – lehet, hogy a Holy Moses-t, az Arch Enemy-t és társaikat az említettek nem is tartják „nunimetált játszó csapatoknak? 🙂
Emlékszem, a műfajjal való ismerkedésünk egyik terepe anno a német nyelvű Metal Hammer volt. Akkoriban, a ’80-as évek közepén két énekesnő uralta a zenei magazinok középső posztereit: a német Doro Pesch és a kanadai Lee Aaron. Időnként a Girlschool, Joan Jett, Leather Leone (Chastain), nagy ritkán Wendy O. Williams is feltűnt e hasábokon, plusz az olyan, énekesnővel felálló zenekarok, mint a Detente, a már említett Holy Moses vagy a Zed Yago, aztán jött a Vixen és a Phantom Blue, majd szép lassan, egyre nagyobb számban a többiek. Mai szemmel nézve az említett hölgyek többsége nem volt szép, „másságuk” miatt, az újdonság varázsának köszönhetően mégis magukra vonták a figyelmet.
Mitől érdekes, mitől jó a női énekkel megszólaló kemény fémzene? Attól, hogy olyan, mint a sós karamell, vagy mint a csilis csoki: izgalmas elegyet, kontrasztot képez benne a nyers erő és a lágyság. És ismét csak nem arról beszélek, amikor egy énekesnő férfi módjára hörög, hanem amikor nőként van jelen a férfiak között.
A másik fontos dolog, hogy életünk szinte minden olyan területét áthatja a szexualitás, ahol két egymást potenciálisan vonzó pólus, – az egyszerűség kedvéért – egy nő és egy férfi van jelen. Ha szimpatikusak egymás számára, bármi megtörténhet közöttük, de minimum flörtölni kezdenek, vagy magukban eljátszanak a gondolattal, hogy „mi lenne, ha…”. Persze mindez egyoldalú is lehet, amikor csak az egyik fél szeretne „közelebbi ismeretségbe kerülni” a másikkal. Azt gondolom, ez is része annak a szituációnak, amikor női rajongók egy sármos, karizmatikus férfi énekest, a férfi közönség pedig egy csinos, vonzó nőt lát a színpadon, hall egy lemezen.
Nem akarok általánosítani, valamennyi metálost egy kalap alá venni, úgyhogy innentől csak a magam nevében beszélek. Vállalom, hogy miközben a zenéjüket hallgatom, átmenetileg szerelmes leszek bizonyos énekesnőkbe. A külsejükbe, a hangjukba, a színpadi személyiségükbe. Megigéznek, vonzódom hozzájuk; nem csak a vokalistát látom bennük, hanem a nőt is.
Ahogy mondtam, ez a varázslat véges ideig tart, vagyis nem álmodozom róluk, nem ragasztom ki a poszterüket a szobám falára, semmit nem teszek, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. (És ha közelebb is kerülnék, mondjuk, egy interjú alkalmával, mi történne? Semmi. Legfeljebb egy közös fotót készítenék velük, de ezt egy férfi muzsikus kedvencemmel is megtenném.) Ráadásul mindez egyoldalú, a másik felé ki nem mutatott érzelem.
Ezen a téren alapvetően háromféle szituáció létezik. Vagy az énekesnő külseje tetszik, vagy a hangja varázsol el, vagy a kettő egyszerre. Neveket direkt nem mondok, nehogy ezzel is azt sugalljam, hogy beragadt nálam valaki. Ha a hangja tetszik a hölgynek, lehet, hogy nem is kell tudnom, hogy néz ki. Bizonyos esetekben jobb is, ha nem tudom. 🙂
Nos, számomra ez is a zene része. Üdítően hat a sok reszelős férfihang között egy-egy bársonyos orgánum, bár bevallom, az utóbbi időben egy kissé átestem a ló túloldalára, és legalább annyi, ha nem több „female fronted” metálcsapatot hallgattam, mint ahánynál férfi állt a mikrofon mögött.
Ne hagyjatok magamra, legalább ti, kollégák erősítsetek meg, hogy a zenében ez a fajta kémia is működik! 🙂
Nekem bejön a Nightwish és hasonló zenekarok, de Sandra Nasic is.