
1981-ben a No Sleep ’til Hammersmith-szel a Motörhead feljutott pályafutása zenitjére, majd látványos lejtmenetbe kezdett. Valljuk be, az Iron Fist halványabb, sápadtabb lett elődeinél, ráadásul megbomlott a tagok közötti egység, ami végül „Fast” Eddie Clarke (R.I.P.) kilépéséhez vezetett. Helyére a Thin Lizzy-ből ismert, balhés természetű Brian „Robbo” Robertson került, vele rögzítették az 1983-as Another Perfect Day-t, addigra viszont már annyira elfajultak a dolgok a zenekaron belül, hogy a Motörhead gyakorlatilag feloszlott. Vagyis, majdnem. Arról már nem is beszélve, hogy ez a két korong mind színvonalában, mind az eladási eredmények tekintetében alulmúlta a korábbiakat, ezért akkori kiadójuk, a Bronze szélnek eresztette a társaságot.
Az előzményekről annyit, hogy 1982 júniusában és júliusában (ekkor már Clarke helyett Robbo pengetett a bandában) a csapat öt koncertet adott Japánban, majd október közepétől november közepéig Európában turnéztak. 1983 májusának végétől július elejéig folytatták le az Another Perfect Day turnét, amelyet július és augusztus között egy amerikai körút követett, illetve egy másik európai portya, októberben és novemberben.
Robertson azonban súrlódásokat okozott a zenekaron belül, mégpedig színpadi viseletével (rövidnadrágot, illetve balettcipőt kezdett hordani), továbbá kertelés nélkül utasította el azoknak a Motörhead sztenderdeknek az eljátszását, amelyeket a csapat rajongói hallani akartak. Ez egy baráti „egyességhez” vezetett, amelynek értelmében Robbo elhagyta az együttest, utolsó fellépésére november 11-én a berlini Metropolban került sor.
Távozását követően a zenekar rengeteg kazettát kapott a potenciális gitárosoktól a világ minden szegletéből. A csapat visszatért a kétgitáros felállás koncepciójához, másrészt Lemmy (R.I.P.) terve az volt, hogy ismeretlen muzsikusokkal tölti fel a tagságot. 1984 elején született meg a megoldás, amikor is Phil Campbell (ex-Persian Risk), illetve Michael „Würzel” Burston (R.I.P., aki korábban őrvezető volt a brit hadseregben, a Gloucestershire Regiment első zászlóalja tagjaként Németországban és Észak Írországban teljesített szolgálatot) került a Motörhead-be.
A komolyabb zenei előélettel nem rendelkező két muzsikus között végül állítólag egy gitárpárbajjal akartak dönteni, ám időközben Campbell és Würzel olyannyira összebarátkoztak, hogy a második körre készülődve már azon tanakodtak, miként győzzék meg Lemmyt, hogy mindkettejüket vegye be a zenekarba. Erre azonban semmi szükség nem volt, mert a főnök látta, hogy a két gitáros milyen jól megérti egymást.
1984 februárjában Lemmy, Würzel, Campbell és Philip John „Philthy Animal” Taylor (R.I.P.) a brit The Young Ones sorozat Bambi című epizódjához felvették a Ace of Spades-et. (A jelenetekben feltűnő tagok belefolytak a karakterek bohóckodásaiba, például ahogy a pályaudvarhoz futottak, kiparodizálva a The Beatles A Hard Day’s Night című vígjátékát). A problémák ekkoriban tovább növekedtek, ugyanis Taylor a felvételek után kilépett a csapatból, gúnyolódva, csípős megjegyzést téve Lemmy-nek: „Elhagytam őket, vagy ők hagytak el engem?”
Még a Motörhead-hez való csatlakozása előtt Phil Campbell találkozott az ex-Saxon dobossal, Pete Gill-lel, így a trió elhatározta, felhívja őt, van-e kedve egy látogatást tenni Londonba. A próbák, a meghallgatás rendben lezajlottak, így Gill lett a Motörhead új ütőse. Miután a személyi kérdések megoldódtak, a kiadói gondok következtek. A Bronze úgy gondolta, hogy az új felállás nem üti meg az elvárt szintet, és úgy döntött, hogy egy válogatáslemezzel „szögezi le a zenekar koporsóját”. Miután Lemmy rájött erre, a kezébe vette az irányítást, kiválogatta a dalokat, átadta a jegyzeteket, és ragaszkodott ahhoz, hogy a Motörhead négy új felvételt is rögzít, amelyek (2-2) a lemez két oldalának a végére kerülnek fel.
1984. május 19–25. között a londoni Britannia Row stúdióban, Guy Bidmead és Vic Maile (R.I.P.) producerek, valamint Tim Dewey zenei rendező segítségével hat dalt vettek fel kislemezek B oldalához és a koronghoz. A Killed by Death single szeptember 1-jén jelent meg (emlékszünk rá, klip is készült hozzá), és a brit listákon 51. helyezést ért el, míg a No Remorse dupla album szeptember 15-én látott napvilágot, mégpedig ezüstlemez státuszt elérve, illetve a brit lemezlisták 14. pozíciójáig jutva.
A következő két évben a Motörhead bírósági ügybe keveredett a kiadóval, mivel azt hitték, hogy a kiadványaikat nem megfelelően promotálják, így a Bronze eltiltotta őket a stúdiótól. Mivel a bevételi forrásaikat befagyasztották, a csapat turnézásra kényszerült, így július végétől augusztus végéig Ausztráliában és Új-Zélandon léptek fel, ezután jött két magyar állomás szeptemberben, végül október 24-én a No Remorse – Death on the Road turné vette kezdetét. Október 26-án a brit Channel 4 zenei programjában, a The Tube-ban a Killed by Death-t és a Steal Your Face-t játszották el, majd a következő, aznap esti helyszínre mentek.
November 19. és december 15. között az Egyesült Államokban turnéztak az Exciter-rel és a Mercyful Fate-tel, december 26-30. között pedig öt német bulit abszolváltak. Mindezek után egy öt hónapos pihenés következett. 1985. április 5-én az ITV négy dalt sugárzott, amelyeket akkor rögzítettek, amikor a zenekar éppen nem volt adásban a korábban említett The Tube programban. Egy héttel később a muzsikusok szmokingba öltöztek, és négy számot játszottak a Channel 4 zenei show-jában, az ECT-ben (Extra-Celestial Transmission), majd tízéves fennállásukat megünnepelendő, két koncertet bonyolítottak le a Hammersmith Odeonban, június 28-án, illetve 29-én, abszolút telt ház előtt.
A második fellépést örökítették meg, és dobták piacra The Birthday Party címmel, 1986-ban VHS-en (Wienerworld), 1990-ben pedig CD-n (Enigma/Roadrunner), valamint bakeliten (GWR Records). A két verzió között (nekem a bakelit formátum van meg) két dal (a vinyl változat kilenc perccel karcsúbb, nincs rajta a Stay Clean és az Overkill), valamint az eltérő számsorrend a különbség.
A Motörhead-rajongókat különösebben nem foglalkoztatta, hogy két éve nem került új album a piacra, ugyanis a „Happy birthday to you, happy birthday to you, happy birthday, dear Motörhead, happy birthday to you!” kórussal köszöntötték kedvenceiket, akik az Iron Fist-be belecsapva egy óriási bulit nyomtak. Lendületesen, nyersen, letaglózóan szólaltak meg az este folyamán, hallatszik, hogy az eltelt két esztendő alatt összeérett a társaság. Nem húzzák az időt, egyik dal következik a másik után. Jellemző a program összeállítására, hogy az Iron Fist albumról csupán a címadó nóta került elő, az Another Perfect Day-ről semmit nem játszottak, a műsor gyakorlatilag az Ace of Spades-re épült (We are the Road Crew, The Hammer, The Chase Is Better Than the Catch, Bite the Bullet), megspékelve a Killed by Death-szel és a Steal Your Face-szel.
Ez idő tájt már elkezdtek dolgozni az Orgasmatron-on, mivel három friss szerzemény is terítékre került, a Mean Machine, az On the Road (az Orgasmatron-ra átdolgozva, a verzékben szövegileg megváltoztatva és eltérő kórussal, Built for Speed-ként került fel), illetve a Nothing Up My Sleeve. A finálé pedig, hogy stílszerű legyek, maga volt az „őrület”, a No Class-szel (Wendy O’ Williams – R.I.P. – közreműködésével), a Bomber-rel és a záróakkord Motörhead-del, amelyet Larry Wallis kivételével, az összes egykori Motörhead muzsikussal (Clarke, Taylor, Robbo, Lucas Fox) és a Thin Lizzy-s Phil Lynott-tal közösen tolmácsolt a banda.
A gépezet, a Motorfej ezután sem állt le, mert június elejétől augusztus elejéig az It Never Gets Dark turnéra indultak Svédországba és Norvégiába, a kört befejezvén pedig november közepétől december végéig az Egyesült Államokban léptek színpadra.
Elmondható, hogy az Orgasmatron nyitott új fejezetet a pályafutásukban, és igazából az 1916-tal kezdődött számukra új időszámítás, majd Mikkey Dee érkezését követően hosszú időre megszilárdult tagság, és Würzel 1995-ös kiszállása sem akasztotta meg a lendületüket. A mai napig rossz, sőt, borzasztó belegondolni abba, hogy a Motörhead többé nem létezik, hogy a klasszikus tagság – Würzel-lel kiegészülve – már az égi zenekarban „húzza a talpalávalót”. Felbecsülhetetlen hatásukat, az utókorra hagyott munkásságukat pedig nem kell külön ecsetelnem.
Leave a Reply