Első alkalommal (és mind ezidáig utoljára) 1999-es debütáló albumuk, a Savage Land révén találkoztam a német power metal csapat nevével és muzsikájával – egy időben az Eldritch El Niño-jával (1998) és a Hollow Architect of Mind-jával (1999). A három közül legkevésbé a Mob Rules albuma tetszett, éppen ezért nem is emeltem be a zenekart kedvenceim közé. Csaknem két évtized telt el azóta, így most, amikor láttam, hogy új lemezzel rukkolt elő a banda, úgy döntöttem, adok nekik még egy esélyt.
Az alsó-szászországi Oldenburgból származó együttes 1994-ben ének-gitár-basszus-dob felállású kvartettként indult, két évvel később vettek be egy második gitárost, 1999-ben pedig egy billentyűssel hattagúra bővült a csapat. Azóta is ez a létszám, és az együttes felállása olyan szempontból mindenképpen stabilnak mondható, hogy az alapító énekes, Klaus Dirks máig tagja maradt a formációnak, és valamennyi hangszeres poszton csupán egy csere történt az évek folyamán. A gitáros Oliver Fuhlhage-t 2005-ben Sven Lüdke, egy évvel később a basszusgitáros Thorsten Plorin-t Markus Brinkmann váltotta; a dobos Arved Mannott székét pedig 2008-ban Nikolas Fritz foglalta el. A billentyűs-poszton 2010-ben történt változás, amikor Sascha Onnen helyére Jan Christian Halfbrodt került; idén pedig az alapító gitáros, Matthias Mineur adta át a helyét Sönke Janssen-nek.
A most augusztus 24-én megjelent Beast Reborn a zenekar kilencedik stúdióalbuma, amelyen Dirks-ék 57 és fél percben 11 dal tálalnak elénk (a szerencsésebbeknek még két bónusznóta is jár a menühöz). És bár ez elsőre nem tűnik soknak, mégis ez a legnagyobb problémám az anyaggal. Hogy hosszú. Hogy nem annyira izgalmas, változatos, meggyőző, mint amennyi időre igénybe veszik a figyelmemet. Már a negyedik nótánál legszívesebben tekertem volna, holott nem rosszak ezek a dalok, csak éppen – összességében – hiányzik belőlük az átütőerő. Mintha a B oldallal kezdtük volna a lemez hallgatását – és ott is ragadnánk.
Pedig ígéretesen indul az album az egyperces, instrumentális címadó tétellel, amelyet a lemez egyik legjobb nótája, a lendületes Ghost of a Chance követ. Már itt kiderül, hogy a Mob Rules muzsikája hangzásában, dallamvilágát tekintve a németnél is jobban húz a skandináv vonalhoz; ezt a szerzeményt hallva a Hammerfall, a Stratovarius, de leginkább a Sonata Arctica neve ugrik be. Ami a kényelmes tempóban csordogáló nóták mellett számomra a legtöbbet ront az összhatáson, az Dirks viszonylag magas fekvésű hangja, nem igazán erőteljes hangja.
A jobb dalok közé sorolom a harcos, himnikus Traveller in Time-t; abszolút kedvencem – a refrénje miatt – a Way Back Home; kellemesen andalít a My Sobriety Mind (For Those Who Left) lírai duettje; a több mint nyolc perces, a The Wake of Magellan-korszakos Savatage-t idéző War of Currents a kórussal és a többszólamú vokállal pedig már-már monumentális alkotássá duzzad. Ilyenkor szokták elsütni egy zenekar muzsikájával kapcsolatban a „progresszív” jelzőt – a Mob Rules nem ilyen zenét játszik.
A ráadásban elhangzó Sacred Heart nem Dio-szerzemény, ugyanakkor egy az egyben az énekes isten zenei világát idézi meg. Nem plágium, hanem tiszteletadás, ilyen tekintetben pedig zseniális. A Lord of Madness elejének szinti-hangzásáról pedig Lana Lane csapatának muzsikája ugrott be, persze a felhangzó ének egyből a helyére teszi a dolgokat. Egyik sem tölteléknóta, abszolút egy súlycsoportban vannak a lemez dalaival.
Lehet, hogy csak idő kell az anyag befogadásához, megkedveléséhez, én azonban továbbra is azt mondom, hogy a kevesebb itt is több lenne. Nem tudom, jól látom, jól érzem-e, de a Mob Rules mintha örökre megmaradna második ligás csapatnak Jók-jók, de nem eléggé. Vannak ütősebb dalaik, de a sok kis pukkanásból nem lesz eget rengető robaj, áttörés.
Leave a Reply