Jelen csapat két szempontból is szupergroup-nak számít. Egyrészt a szélesebb körben viszonylag ismeretlen basszusgitáros, producer, Mark Menghi 2014-ben nem kisebb neveket verbuvált csapatába, mint a gitáros Alex Skolnick-ot (Testament), a basszusgitáros Dave Ellefson-t (Megadeth), valamint a dobos Mike Portnoy-t (The Winery Dogs, Sons Of Apollo, ex-Dream Theater). Másrészt, a New York-i formáció a kezdetektől állandó énekes nélkül működik, lemezeiken és koncertjeiken is neves vendégelőadók hallatják a hangjukat; ez teszi még különlegesebbé ezt az ilyen módon folyamatosan változóban lévő csapatot.
Utóbbi miatt a MA anyagai kapcsán persze könnyen lehet olyan érzésünk, hogy egy válogatásalbumot hallunk, ugyanakkor változatosabb, szórakoztatóbb is egy ilyen lemez, mint ha az összes dalt ugyanaz a négy vagy öt ember adná elő. Nekem nincs ellenemre a dolog, és mégis, a zenekar bemutatkozó albuma (Metal Allegiance – 2015) messze nem jött be annyira, mint az idei album – pedig a csapat azóta egy fekete pontot is begyűjtött nálam elmaradt FEZEN-es koncertje miatt. 🙂
Mi lehet a különbség a két anyag között? Alapból mindegyiken belőttek maguknak egy jó kis Testament-es hangzást, amihez Skolnick játéka ugye abszolút passzol. Ehhez teszi hozzá Ellefson és Portnoy a maga sziporkáit; a basszus és a dob is hangsúlyosabban, szólisztikusabban van jelen itt, mint a Billy-Peterson Műveknél. Kuriózum, hogy a MA két basszusgitárossal, viszont csak egy gitárossal áll fel, a hangzás azonban így (vagy talán éppen ezért) is bivalyerős.
Miből adódhat még a két album közötti differencia? (Az előzőt nem pontoztam, akkor még nem létezett a Rattle Inc., de egy felessel kapna kevesebbet, mint a csapat idei alkotása.) A bemutatkozó anyagon – a kreditek tanúsága szerint – több mint húsz muzsikus vendégeskedett, az énekesek mellett hangszeresek is. Menghi-ék e tekintetben most jóval „spórolósabbak” voltak: csupán kilenc frontember kapott meghívót a felvételekre, közülük mindössze ketten régi motorosok (a Death Angel-torok Mark Osegueda és a Mastodon-os Troy Sanders), akik már az előző lemezen is hallatták a hangjukat.
2015-ben rajtuk kívül olyan közismert orgánumok adtak egyéni karaktert a daloknak, mint például Phil Anselmo, Chuck Billy, Doug Pinnick vagy Steve „Zetro” Souza”. A mostaniakról mindjárt részletesebben is szót ejtek. Ott Cristina Scabbia (Lacuna Coil) és – a bónusznótában – Alissa White-Gluz (Arch Enemy) képviselte a gyengébb nemet, itt Floor Jansen (Nightwish).
Portnoy-ék keményen bekezdenek az elején a The Accuser-rel; az énekhang (Trevor Strnad – The Black Dahlia Murder) nem tartozik a kedvenceim közé, viszont óriási a dal közepe táján a cines dobkiállás. Mókás elképzelni, ahogy Skolnick rászólózik saját ritmusozására; a dupla basszus viszont nem dübörög ki a muzsikából.
Jó hallani John Bush-t (Armored Saint) a Bound by Silence-ben; talán az ő hangja a leginkább meggyőző a lemezen. Simán el tudnám képzelni, hogy a jövőben ő legyen a MA – egyetlen – énekese. Jó kis döngölős nótát nyomnak a csapattal.
A lemezhez a Mother of Sin-ből készült az első videoklip, ám azzal együtt, hogy nagyon bírom Blitz-et (Overkill), a hangját itt egy kicsi erőtlennek (alulkevertnek?) érzem. A zene itt – a leggyorsabb témát leszámítva – feltűnően Testament-es.
Óriási a Terminal Illusion dobos kezdése! Mike Tornillo munkásságát nem követtem figyelemmel, de itt nagyon jól (és nagyon Udo-san) énekel, a zenészek pedig – mintegy hozzá igazodva – elég Accept-esre vették a figurát.
A King with a Paper Crown (micsoda cím!) ismét egy szigorúbb tétel, az Amon Amarth-os Johan Hegg „énekével”, vokálozni pedig mintha Blitz-et hallanám. Ügyesen adagolják egymás után a ritmusokat, és Ellefson basszusa itt villan ki először a nagy egészből. A témák sokasága miatt ezt érzem az album legkomplexebb nótájának.
A legnagyobb varázslatra azonban a Voodoo of the Godsend-ben kerül sor: Max Cavalera a hangjával együtt a saját stílusát, ritmusát is belecsempészi a dalba, Skolnick egy jól eltalált gitárhanggal rajzolja az ívet, a törzsi dobok mellé ugyanilyen kántáló kórus is jár; egy kicsit a Sepultura Roots albumának hangulatát idézik meg vele, majd jön a kissé elszállós gitárszóló… Csillagos ötös darab!
A Liars & Thieves némileg indusztriálisan zúzó gitárhangjaira Troy Sanders énekel egy kissé punkos-kiabálós témát, majd felgyorsulnak az események, pontosabban a zene…
Ellefson (vagy Menghi) az Impulse Control-ban is jól hallhatóan tépi a vastag húrokat. Mark Osegueda nagyot énekel a dalban, amitől ez is a kedvenc darabjaim közé tartozik az albumról.
Ahogy a bemutatkozó nagylemezen a Triangulum volt egy többtételes szerzemény, itt a címadó nótából írtak „folytatásos történetet”. Az első részben érdekes módon Overkill-es a basszus, nagyon jók mellette Skolnick gitárjának űrhangjai, majd egy hirtelen váltás után máris a Nightwish-es Floor Jansen-nél a mikrofon. Nem különösebben bírom a hangját, viszont a refrén kórusként szólal meg, és tisztára Marco Hietala hangját hallom benne (nyilván nem ő az). Emlékezetes nóta, méltó lezárása az anyagnak.
Összefoglalva azt mondanám, a hangszeres alapemberek minden eddiginél jobban brillíroznak a lemezen, ugyanakkor a MA még mindig nem rendelkezik (lehet, nem is fog) egy karakteres, önálló arculattal. Olyanok, mint egy tribute banda, akik bármit el tudnak játszani. Vagy mint amikor muzsikus ikonok összeállnak egy kis örömzenélésre, amiben nem az üzleti szempontok az elsődlegesek, nem az a céljuk, hogy közös életművet alkossanak; a jelenre fókuszálnak, a lényeg a pillanaton van.
Akadt olyan hallgatás, amelyik után a maximális pontszámot adtam volna a lemezre, ám idővel az anyag gyengébb pillanatai is felszínre kerültek. Nagyon jól szól, nagyon profi alkotás, óriási témák vannak benne, de az említett „hiányosságok” miatt egyelőre nem tudok rá maximumot adni.
Leave a Reply