A ’90-es évek második felében/derekán felfutott tradicionális heavy metal- és retró thrash-hullám szinte egymással vállvetve bontakoztak ki, mégpedig Skandináviában. A thrash egy csipetnyivel előbb jelent meg a színen, lévén az Aura Noir 1996-ban jelentette meg Black Thrash Attack albumát, míg a Hammerfall Glory to the Brave-je egy évvel később jött ki. Noha különösebb jelentősége nincs ennek a ténynek, az vitathatatlan, hogy mindkét muzsikát visszahozta a köztudatba, ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy nagyobb publicitást, nagykiadós szerződéseket az akkoriban felbukkanó, hagyományos metalt játszó zenekarok kaptak.
Aztán a thrash is új erőre kapott, ami egyfelől a ’80-as években működött, majd feloszlott zenekarok egész sorának újjáalakulását (pl. Nuclear Assault, At War, Destruction – noha utóbbi csapat a ’90-es években is aktív volt, akkori teljesítményükről inkább nem nyilatkoznék, Schmier visszatérése pumpált beléjük friss vért –, Necrodeath, Sacred Reich, Death Angel, Heathen) eredményezte, másfelől egy új generáció (Merciless Death, Warbringer, Oppression, Corrupt, Leprosy/Caustic Strike, Blood Red Angel stb.) felbukkanását vonta maga után.
Az 1997-ben, Münchenben alakult Hateful Agony értelemszerűen utóbbi tábort erősíti. Jómagam a 2000-ben napvilágot látott Existence Is Punishment anyagukkal ismertem és kedveltem meg a zenekart, amelyet a mai napig egy kiváló lemeznek tartok, és egészen harmadik albumukig, a 2006-os Obey-ig követtem figyelemmel pályafutásukat, majd nyomukat vesztettem. Nem álltak le vagy oszlottak fel, csupán kiestek a látóteremből, elkerültük egymást. Folyamatosan jelen voltak a színtéren, miközben több tagcserét is átéltek, legutóbbi két alkotásuk (In the Name of God – 2008, Forward into Doom – 2012) azonban – az említett okok miatt – kimaradt az életemből.
Nagy örömömre szolgált, amikor értesültem új albumuk kiadásáról, amelyet annak rendje-módja szerint be is gyűjtöttem. Ugyan a zenekari fotón csak négyen vannak, a tagságot valójában öten alkotják, mégpedig a kezdetektől fogva jelen lévő, a csapatot életre hívó Thomas „Hateful Tom” Hörbe dobos, Jul énekes (aki ezt megelőzően bőgőzött), Tante Gerber és Schweinchen gitárosok, valamint Mettdave basszusgitáros. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a vokalista, illetve a bárdisták öt éve vannak a zenekarban, míg a basszeros három évvel ezelőtt érkezett.
Miután rég volt szerencsém a Hateful Agony-hoz, majdhogynem meglepetésként ért a korongon hallható muzsika, holott tudtam, hogy old school thrash-ben utaznak, csak hát régen hallgattam meg korábbi műveiket. Azzal kezdem, hogy a 40 perces lemez nagyon jól, töményen szól, a hangzás a mai időket idézi, a zene azonban abszolút régi iskolás. A Bay Area-i és a germán thrash keveredik a korai Slayer intenzitásával, agresszivitásával; különösen utóbbi érezteti markánsan a hatását, mégpedig olyannyira, hogy az Obsessed with Death a Black Magic-re hajaz, ahogy a basszusfutamokkal kezdődő Endure the Pain, illetve az Eternal Punishment is a régi Slayer munkásságából merít, míg a Life’s Failure dallamai, harmóniái a South of Heaven-korszakot, annak világát, hangulatát juttatták eszembe.
Javukra írandó, hogy törekedtek a változatosságra, ennek megfelelően váltások, málházós középtempók is felbukkannak a tételekben (The Iceman, Philip in the Attic, Black Blood), sőt, a Resurect the Dead-ben a galoppozós riffek révén a tradicionális heavy metal hatása is érvényesül. Jul acsarkodó, hisztérikus hangja a fiatal Mille Petrozza-t idézi, azonban a The Iceman-ben tiszta éneket is hallat. A hangszeresekre sincs semmi panasz, mindenki teszi a dolgát úgy, ahogy az adott nóta struktúrája megkívánja, ezáltal az idei év egyik legjobb thrash metal albumát létrehozva.
Nem tartom valószínűnek, hogy idehaza olyan sokan ismerik ezt a brigádot, úgyhogy mindenképpen a thrasherek figyelmébe ajánlom őket. Csalódás kizárva.
Leave a Reply