Annyit beszéltünk már a ’90-es években bekövetkezett zenei változásokról, hogy már-már lerágott csontnak gondolom, ám mégsem mehetünk el mellettük szó nélkül, mert fontos események fül- és szemtanúi lehettünk a metal evolúciójának eme szakaszában. Nem mindenki üdvözölte kitörő lelkesedéssel ezt az átrendeződést, de mint már sokszor elmondtam, egyrészt az évtized elején taroló grunge stílus sem volt más, mint rock/metal, csak egy kicsit más jelmezbe öltöztetve; másrészt a média rendesen beleköpött a levesbe, és sokan elhitték azt, amit állandóan szajkóztak: történetesen a heavy metal halálát. Akkortájt valóban keserű volt az életük a fémszívet dobogtató zenekaroknak, legrosszabbul az old school heavy metal/glam/thrash/death rajongók jártak, mivel a fentiek hatására nem kevés együttes földbe állt, vagy olyan irányba ment el, ami sokaknak nem tetszett – és nem is állt jól nekik.
Az alternatív zenei hullámot pedig teljesen felesleges volt ebbe belekeverni, az egy teljesen más közeg, de sajnos néhány nagyobb metal banda is bedőlt a hülyeségnek (lásd: Metallica). Szerencsére aránylag gyorsan lecsengett a rádió, tévé által generált hisztéria, és újra nagyobb figyelmet kapott az igazi fémzene (Pantera és Type O’ Negative tündöklése, Black Sabbath-újjáalakulás, később a Hammerfall feltűnése, és még sorolhatnám), így a kilencvenes évek második felétől ismét elégedetten konstatálhatták a metal-rajongók, hogy szeretett műfajuk újra él és virul (megjegyzem, mindig is így volt, csak eközben kisebb figyelmet kapott a médiában, és a divatemberek időközben lekoptak, ami nem baj).
Természetesen a „visszarendeződés” közben is létrejöttek olyan ágak a heavy metal-on belül (vagy azon kívül?), amelyeknek sokak szerint nincs létjogosultságuk (pl. nu metal, „gumipunk”), de szerintem azok a zenekarok játszották a legnagyobb szerepet ezen a vonalon, akik megtartva „fémpáncéljukat”, különleges elemekkel kombinálták vértjüket, mégpedig úgy, hogy ez a fémötvözet rendkívül szikár lett. Ebbe a seregbe egyértelműen beletartozik a Fear Factory, amely 1995-től az ezredfordulóig aratta legnagyobb sikereit.
Az egyik ilyen unikum a különböző zajok, effektek, sampler-ek, loop-ok stb. (nevezzük összefoglalva elektronikus kütyüknek) használata, amelyeket a zenészek beépítettek a gitár-dob-basszusgitár szentháromságba. Egyébként ez sem volt teljesen új dolog, mivel a rockzenészek már a hatvanas, hetvenes években is kísérleteztek különböző hangmintákkal, amelyeket szintetizátorral, kezdetleges szintetikus hangszerekkel hoztak létre (a Pink Floyd az egyik úttörője ennek), így inkább azt mondanám, hogy reneszánszát élte az elektronika integrálása a kemény zenékbe, amely a technikai fejlődésnek is köszönhető volt (számítógépek térhódítása). A kilencvenes években a Nine Inch Nails, a Ministry, a Godflesh, a Voivod és a Fear Factory járt élen a „digitalizálásban”, de többek között a Kreator, a Danzig, a Samael is ráharapott a technikai újdonságok által keltett friss lehetőségekre.
A Fear Factory már a bemutatkozó albumán (Soul of a New Machine) is kacérkodott a death metal és az elektronika házasításának gondolatával, de az igazán nagy újdonságot a nem sokkal később megjelent Fear is the Mindkiller EP jelentette, amely négy dal remixelve a debütálóról a Frontline Assembly együttes által, akik szintén élen jártak a határok lebontásában. Igaz, ők pont a másik oldalról közelítették meg a centrumot, nem a rock/metal felől. Ennek ellenére a kanadai duó is kiemelt szerepet tölt be az indusztriális/elektro metal-ban, ha ez a fogalom szóba kerül.
Aki kedveli a Félelemgyár zenéjét, az tudja, hogy a nagy dobást a Demanufacture lemez jelentette, sokan ezt is tartják az együttes legjobbjának. Ezen az albumon beérett a srácok által pátyolgatott gyümölcs, mert egy olyan egyéni és remek nótákkal telepakolt korongot tettek le az asztalra, amely kivívta nemcsak a rajongók, hanem a kritikusok elismerését is. Annyira magasra került a léc, hogy felmerült a kérdés: felül lehet-e múlni ezt a lemezt? A válasz egyszerre igen és nem, de az biztos, hogy az 1998-ban megjelent Obsolete-re is rettentő büszkék lehetnek a tagok. Én csak egy icipici minőségi különbséget érzek a két mestermű között, de nehezen tudnék arról dönteni, hogy melyik az abszolút favoritom. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miben más a két korong, azzal a válasszal érvelnék, hogy a Demanufacture-ön megkezdett utat folytatták az Obsolete-en, egy kicsit tovább tágítva a határokat, még változatosabb és dallamosabb témákkal operálva, viszont a zúzós részek még keményebbek lettek.
A zenekar egyik védjegyévé vált Burton C. Bell éneke, aki a legdurvább death metal hörgéseket, üvöltéseket dallamos vokállal cserélgette, mégpedig úgy, ahogy éppen a nóta hangulata megkívánta. Zseniális torka van, és ezt nemcsak mi, rajongók vettük észre, hanem például Geezer Butler is, aki hirtelen felindulásból megkérte őt, hogy énekelje fel első, Plastic Planet című szólóalbumát.
Dino Cazares gitáros sem tétlenkedett, az ő riffjei, szólói is élményszámba mentek, és nem lehetett elmenni Raymond Herrera dobos teljesítménye mellett sem, aki számomra a modern metal-t testesítette meg játékával. Elképesztő energiával és technikával ütött, a lábdobot pedig olyan sebességgel kalapálta, hogy az állam folyamatosan a földön volt, amikor bármelyik korai lemezüket hallgattam. Akkoriban a kedvenc dobosom volt.
Ezekből a zenei ízekből kapunk bőven az Obsolete korongon is. Gyorsan leszögezem, a Fear Factory egy ízig-vérig metal együttes, a fentebb emlegetett elektronikus betétek náluk csak színesítő jelleggel bukkantak fel, a rájuk ragasztott „ipari” és egyéb jelző leginkább a nótaszerkezetre és a hangzásra utal. Szóval, vissza is kanyarodtunk a kezdetekhez, vehetjük úgy, hogy az amerikai banda is a metal újjászületésének egyik aktív szereplője volt.
Mi más is lenne a Fear Factory, mint egy (zseniális) metal banda, elég csak a Smasher/Devourer nóta közepén lévő részbe belefülelni. Nos, egyből bele is csaptam a lecsóba, mivel ez a dal számomra minden idők egyik legütősebb tételének számít, mivel akkora riffelés és húzós dobtéma található benne, hogy ezt hallva nem lehet nyugodtan a fenekünkön ülni. Az említett betétben a dob fokozatosan érkezik be: először csak ritkán ütve a pergő, majd belép a dupla lábgép, végül a pergő sűrűbben odacsapva. Dino eközben olyan kegyetlen módon reszeli a húrokat, mintha az élete múlna rajta, a koronát pedig Burton éneke teszi fel, amely a legvégén egy tiszta, epikus vokáltémában csúcsosodik ki. De az egész egy óriási metal-himnusz.
Menet közben úgy döntöttem, hogy említést teszek egy kicsit a szövegekről is, mivel ezek remek összhangban állnak a zenével, így érdemes egy csöppet boncolgatni a mondandót. Mindig is szerettem az értelmes sorokat, szerintem úgy kerek igazán egy lemez, ha a nagyszerű zenéhez pazar szövegek társulnak, mint ennél az albumnál is.
Az Obsolete egy konceptlemez, amely a Dehumanizer folytatása. A történet a jövőben játszódik, amikor is a gépek már túlnőttek az emberiségen, és a hatalom is diktatórikus eszközökkel irányít. A főszereplő (Edgecrusher) fellázad ezek ellen, hogy megmentse embertársait. A sztori jó gondolatokat vet fel a technikai fejlődés negatívumairól, az abszolutizmusról, az emberek manipulálásáról, és ebből természetesen a vallás sem hiányozhat. A történetet olyan irodalmi remekművek inspirálták, mint a Szép új világ vagy az 1984. Nem túl vidám dolgok, viszont nagyon nívós gondolatokat sugallnak.
A lemez nótái hangulatban nagyszerűen követik az eseményeket, példának okáért, a kezdő Shock című dal zúzós témái harmonikus viszonyban állnak Edgecrusher forradalmi szándékaival, nem különben a már említett Smasher/Devourer, amelyben már megkezdődött a gépek/hatalom elleni háború.
A Descent egyedül képviseli a második jelenetet, amelyben a főhős elbizonytalanodik. Megijed cselekedete súlyától, és elcsigázott lesz. A refrén sorai jól adják vissza ezt az érzést: „I feel nothing, I am nothing”, és a zene is hibernáltabb állapotba kerül, mivel lassabb, komorabb (vagy inkább hipnotikus), mint a kezdő rész négy nótája, és dallamosabb is. A másik nagy kedvencem erről az albumról.
A harmadik jelenet úgy indul, hogy főhősünk újra beleveti magát a megkezdett harcba, teljes gyűlölet lesz úrrá rajta, különösen a fegyvereket veti meg (Hi-Tech Hate). Ennek „megmankózása” a rendkívül agresszív, szinte teljesen death metal zenei aláfestés, Burton is rendesen kiereszti a hangját, bár néha előveszi melodikus énjét, és dallamos sorokkal ékeskedik.
A főcímdalban megkapjuk azt, hogy az ember elavult! Keményen a fejünkhöz vágja az igazságot Edgecrusher, itt már a dühös, és egyben reményvesztett ember beszél belőle. Semmivel sem vagyunk többek, jobbak, szebbek, mint a gépek; a humán fajnak annyi… Burton is méreggel telve, szigorúan tolmácsolja eme mondatokat: „Man is obsolete, our world (is) obsolete”. A kezdő dob-basszus játék parádés (Christian Olde-Wolbers is óriási), a narrátor-szöveg pedig Gary Numan érdeme, róla később még említést teszek.
Hirtelen megváltozik minden, főhősünk végleg rájött, hogy feleslegesen pazarolta az idejét, tettei nem értek célt, és valami más felé fordul. Valami misztikum vagy megfoghatatlan hatalom irányába. Isten talán? Ez a melankolikusság teljesen átjárja a nótát, szinte filmzene-hangulatot áraszt a dal, mondanom sem kell, hogy Bell remekel benne. Harmadik számú kedvencem.
A legvégén még egy ennél is nyomasztóbb, nihilista tétellel van nyomatékosítva a bukás, ráadásul Edgecrusher-t a hatalom elkapja és bebörtönözi. Így ér véget a történet: nem túl optimistán…
Nem vagyok oda a delux kiadásokért, de ez az album nekem ebben a formában van meg, és az öt bónusznóta is megérdemli, hogy említést tegyek róluk. A Cars című dal Gary Numan szerzeménye, és ő is szerepel benne. Gary Numan ikonikus figurája az new wave/szinti-pop zenei közegnek, ő már a hetvenes, nyolcvanas években sokat kísérletezett az új hangzásokkal. Tubeway Army nevű bandájával elég sikeresnek számított. Eléggé elüt a lemeztől ez a szám, de amúgy nem rossz. Az 0-0 (Where Evil Dwells) is feldolgozás, mégpedig a Wiseblood együttes birtokolja az eredetit. Ez egy jó kis zúzós dal, itt nem érezni a kakukktojás-effektust. A Soulwound sem gyenge (sőt!), de a Messiah című dal az, ami viszi a prímet az öt közül. Ez a nóta simán beilleszthető a „sztori” -ba a hangulata és a keménysége által. Igaz, szövege igazából nincs is (egy sor és a „messiah” szó), de a zene kegyetlen jó, óriási aprítás hallható, Dino rendesen megkínozza hangszerét. Negyedik favoritom. A Concreto-val zárul a sor, ezt a nótát sem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel a színvonal ebben sem esik lejjebb.
A folytatás sajnos nem úgy alakult, ahogy azt sokan szerettük volna. Kisebb irányváltás, összetűzések a bandán belül, amelyek azt eredményezték, hogy a zenekar egy időre földbe állt. A nagy visszatérés (a Burton és Dino kibékülése utáni időszak) már sajnos a ritmusszekció nélkül történt, és bár aránylag korrekt albumok jelentek meg, de az aranykor véget ért az Obsolete-tel.
Leave a Reply