A rengeteg zenészhalál mellett az idei év egyik legfájóbb híre nekünk, metalosoknak, hogy 37 évnyi aktív muzsikálás után a Slayer leteszi a lantot, és Tommy Araya-ék nyugdíjba vonulnak. Viszont öröm az ürömben, hogy Ronnie James Dio „feltámadt”.
Mielőtt bárki felháborodását kivívnám, elnézést kérek az ízléstelen tréfáért, de nem tehetek róla, ez volt az első benyomásom, amikor elindítottam a lemezt. Egy újabb szupergroupról (projektről?) van szó, amelyben tapasztalt, sokat látott és hallott veteránok egyesítették erejüket, nevezetesen Craig Goldy gitáros (Dio, Giuffria), Simon Wright dobos (AC/DC, Dio, Operation: Mindcrime), Wayne Findlay gitáros/billentyűs (Michael Schenker Group), Rudy Sarzo basszusgitáros (Quiet Riot, Ozzy, Whitesnake stb.), valamint az argentin Helkerből „ismert” Diego Valdez énekes.
Rögtön le is lövöm a poént: utóbbi muzsikus az anyag kulcsa, falbontó hangja egy az egyben a törpe óriást (az óriás törpét) idézi, akiről annak idején azt mondták, hogy orgánumával a gyorsvonatot is megállítja. Na, emberünk adottságai pont ilyenek! Amiről pedig a zenekar szól, azt a gitáros az alábbiakban foglalta össze: „Serafino-val, a Frontiers főnökével különféle dolgokon agyaltunk, és ekkor született meg a csapat gondolata. Az utóbbi időben számos régi kedvencemet hallgattam, Deep Purple-t, a Rising albumot a Rainbow-tól, és másokat ebben a stílusban. Azt vettem észre, hogy sokan, akik ezeket a bandákat szeretik, gyakran ugyanúgy kommentelnek: ’Ilyen zenét ma már nem játszanak!’ Noha ezt csak úgy futólag jegyeztem meg, Serafino feltett nekem egy olyan kérdést, ami meghatározta a jövőmet. Egyszerűen azt kérdezte: ’Nos, te képes lennél rá?’, én pedig azt feleltem, hogy igen. A banda nevét Dio egyik szövege inspirálta a Dream Evil albumról, valamint az a becenév, amelyet ő adott nekem annak idején: Dream Child”.
A zenészek nem árulnak zsákbamacskát, Goldy szavai pedig tökéletesen írják körül az anyagot. Rögtön itt az elején hozzá kell tennem, hogy a 75 percben tálalt 13 nóta (az utolsó, az instrumentális Insufficient Therapy on Mars bónuszdal) véleményem szerint sok, ilyetén módon töltelékek is felbukkannak. Amennyiben két vagy három számot lehagytak volna a korongról, akkor most egy közel tökéletes alkotásról nyilatkoznék. Természetesen panaszra így sincs semmi ok, ezzel együtt/ennek ellenére kellemes hallgatnivaló az Until Death Do We Meet Again; az utóbbi időkben – különösen recenzióm megírására készülve – sokszor tette be a lejátszómba.
A finom billentyűkkel induló, majd zakatolós riffelésbe váltó Under the Wire akár a Dream Evil-ről lemaradt felvételként is aposztrofálható, egyben igazolja Goldy fenti szavait, azaz, tökéletesen foglalja össze az albumot. Craig Goldy: „A dal arról szól, amikor minden és mindenki összeesküszik ellened, minden ember, minden akadály és körülmény, amikor minden a legrosszabbra fordul, de bármi is történik, végül mindent le tudunk és le is fogunk győzni!” Amúgy ezt a számot klipesítették meg.
Epikusan kezdődik a középtempóssá fejlődő You Can’t Take Me Down, benne tipikus Blackmore-riffekkel és szólókkal, különös tekintettel a dal végére. Ez az epikus töltet, hatás a progos Games Of Shadows-ban, illetve a Light Of The Dark-ban is tetten érhető, így a Headless Cross világához lehet ezeket a dalokat hasonlítani. A Midnight Song-ban a Whitesnake-t idézik meg (bűvölik a fehér kígyót); a korong jó pillanataihoz tartozik még a Playing With Fire, valamint a Weird World, így ebből könnyen levonhatjuk a konzekvenciát, hogy a többi, mint például az It Is What It Is vagy a Washed Upon The Shore egy kicsit laposabb, gyengébb szerzemény.
Ahogy fentebb írtam, komoly probléma ezekkel sincs, csak nincsenek egy színvonalon az Under the Wire-rel, a You Can’t Take Me Down-nal, netán a Light of the Dark-kal. Wayne Findlay billentyűszőnyegei nagyon karakteresen vannak jelen, ami egyrészt a progresszív hatásokat támasztja alá, másrészt egyértelműen hallható, hogy a muzsikusnak a hangszer (egyik) fenoménja, Jon Lord (R.I.P.) volt a mestere. Rudy Sarzo-val úgy vagyok, hogy amolyan „mindig a jó időben volt a jó helyen” muzsikus (pl. Quiet Riot – Metal Health, Ozzy Osbourne – Speak of the Devil, Whitesnake – Slip of the Tongue), aki a biztos, alapozó futamokon kívül mással nem járul hozzá a végeredményhez.
Simon Wright talán az egyik legalulértékeltebb dobos, tehetségét, tudását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az AC/DC-t követően Dio meghatározó muzsikusa volt. Ahogy Craig Goldy sem a legelismertebb muzsikusok táborát erősíti; gitárosok, zenészek, vájtfülű, a szakmát nagy kanállal fogyasztó rajongók minden bizonnyal másképp gondolják, én viszont azon a véleményen vagyok, hogy a Dream Evil miatta (is) lett klasszikus, ver köröket a Sacred Heart-ra, mi több, számomra ez a legjobb Dio-lemez.
Summa summarum, nagyon tetszik az Until Death Do We Meet Again. A pontszámom csak azért nem maximális, mert sajnálom a töltelékeket, vagy legalábbis jobb dalokat tehettek volna fel helyettük a lemezre. Az év végi Top 10-embe nem biztos, hogy bekerül, de a Top 20-ban bérelt helye van.
Leave a Reply