A „progresszív” jelzővel a legkönnyebb dobálózni. Elbújni egy magasztos műfaji besorolás mögé, és a beavatottság látszatával szédelegni: könnyű kiút a kreativitás hiányának elleplezésére. A hatvanas évek végén erőre kapott és a hetvenes években csúcsra járatott zenei forradalom széles kapukat nyitott a műfajokat addig szinte természetes módon elválasztó falakon. Az átjárók néhol olyan szélesek lettek, hogy nincs is értelme többé falakról beszélni. Tágas térség tárult fel, ahol az egykori határokat már csak alig kivehető kusza nyomvonalak jelzik. A korlátok lebontása határtalanságot szül, ahol pedig már nincsenek határok, ott boldog-boldogtalan azt csinál, amit akar.
A random ötletelgetés és a kiforrott sokszínűség sokszor hasonló ruhában díszeleg. Az, hogy a minket ért hatásokat és a felbukkanó ötleteket egymás után felmondjuk, és indokolatlan részekkel töltjük meg a köztük levő csöndet, még távol áll a valódi progresszivitástól. A fejlett arányérzék és a számtalan forrásból származó elem értő kezű gondozása elsőrendűen fontos ebben a műfajban. Fölösleges tehát listát vezetni azokról a zsákutcákról, amelyek nem vezetnek sehová; emlékezni a hidakra kell, és azokra, akik a hidakat építik.
A Between The Buried And Me is ilyen híd. Öten ácsolták össze 2000 környékén, az észak-karolinai Raleigh-ben, egy addigra földbe áll metalcore banda, a Prayer For Cleansing roncsaiból. A pályaívük nagyjából a szokásos. Az elődzenekar kiszenvedése után annak három tagja (Tommy Giles Rogers énekes, Paul Waggoner gitáros és Will Goodyear dobos) új bandát gründol maga köré, és Nick Fletcher-rel (gitár) és Jason King-gel (basszusgitár) kiegészülve Between The Buried And Me néven egy háromszámos demót rögzít, majd jön a zenekar nevét címként viselő első nagylemez, videoklippel és visszafogott sikerekkel.
A The Silent Circus című, 2003-as album megjelenése után tagcserékkel terhelt, instabil időszak következik, amelynek a mélypontján túljutva, az Alaska című harmadik albumuk idejére véglegessé válik a máig is érvényes line-up. Az alapító tagok megmaradt része mellé (Tommy Rogers és Paul Waggoner) megérkezett Dustie Waring (gitár), Dan Briggs (basszusgitár) és Blake Richardson (dobok). A kezdeti lemezeikre még jellemzőbb death-metalcore lendülete ekkorra már egy olyan széles szakadék peremére sodorta a BTBAM rafináltan kitekert zenéjét, ahonnan már csak a szemközti part felé épített hídon lehetett továbbmenni. Mivel ilyen híd addig nem volt, a BTBAM épített magának egyet.
A progresszivitás fogalma persze ma már nem ugyanazt jelenti, mint amit jelentett, mondjuk, a hetvenes években. A rugó azonban, amely a zenészeket belülről feszíti, akkor is és most is ugyanaz: az állandó vágy az előrehaladásra, a késztetés egy addig nem létező valaminek a létrehozására. A BTBAM a death és a metalcore felől közelíti meg a progresszivitást, és ezt a helyenként dallamos, máshol dühödten szaggató elemekből álló, jó esetben egészséges arányú keveréket gondolja tovább. A becélzott irányról ezer szónál is többet mond a 2006-os The Anathomy Of címmel kijött feldolgozásalbumuk tracklistája: Metallica, Mötley Crüe, Soundgarden, Queen, King Crimson, Pink Floyd, Sepultura, Faith No More, Depeche Mode, Pantera. Az impozáns névsor a BTBAM zenéjének lényegét magyarázza: a sokszínűséget, a megunhatatlan, eleven vibrálást, ami mindig is muzsikájuk jellemzője volt. Ebben a vibrálásban legfrissebb hanghordozójuk talán még az előzőeken is túltesz.
A márciusban kijött Automata I és a most mellé csatolt Automata II voltaképpen egyetlen albumot alkot, középen kettévágva. Ahogy azt tőlük már megszokhattuk, az egyórányi zene, amivel a lemezük szolgál, most is nagyon friss, kimondottan mai. A részleteit talán már ismerhetjük máshonnan, régebbről, itt azonban emelt szinten köszönnek vissza a jól bevált megoldások. Azonban nemcsak ezekben az apró szépségekben rejlik az album ereje, hanem magában az egészben is. A régi és az új panelek elevenen, lélegző fénytörésekben keverednek össze, mert a BTBAM sajátos reflektorával világít rá a metálzene legjobb oldalaira, és nyitja meg köztük a kapukat.
Innen nézve olyan vidámparknak tűnik az egész, mint amilyet a Dream Theater üzemeltet, és ahol sosem érsz a mulatság végére. A rockzene olyan installációi között száguld a szellemvasút, amelyekről eddig csak a kalendáriumban olvashattál. Úgy tapadnak egymáshoz a látszólag össze nem illő elemek, hogy azok belső rétegei is kontinuitásban vannak egymással, és nemcsak a felszín, a hangzás, vagyis a megformáltság minősége tartja egyben őket, hanem valami, ami sokkal fontosabb ezeknél: a semmivel sem pótolható kreativitás, a mindent elhitetni képes meggyőző erő, amire azonnal rá lehet ismerni, mert természetessé tesz maga körül mindent.
Pár perc sem telik el a play gomb lenyomása után, és már terül is szét a vigyor az arcon. A megvilágított és a sötétben tartott elemek izgalmas árnyjátékot teremtenek maguk köré, egy történet kulisszáit. Álmokról, álmok feletti hatalomról pereg a szürreális mozi. A metalcore jól ismert modorában váltják egymást a levegős és a kátrányos szegmensek, összefér minden mindennel, egymáshoz nem tartozó puzzle-darabkák illenek össze, és adnak ki értelmes képet. Hangsúlyosan van jelen a brutális és dallamos részek egymásutániságából következő izgalom-faktor, ami sokszor a death metál súlyossága felől kapja az előrevivő löketet.
A sodró forgatag fényei közül is kiviláglik az album csúcspontja, a sanzonos indítású Glide-dal felvezetett, musicalbetétek rivaldafényében fürdőző fő attrakció, a Voice of Trespass. Ez a szám akkora mutatvány, hogy még David Copperfield elefánteltüntetős trükkje is eltörpül mellette. Death-metalcore a Broadway-n, fő műsoridőben. Jazz-swing-orchestra, Marshall-ládákból megdörrenve. Sinatra-ék nagyot néznének, ha hallanák, de közben azért biztosan járna a lábuk. Annyi könnyedség és sodrás van ugyanis ebben a tételben, hogy az megmozgatja még a holtakat is.
Az egymástól távol eső műfajok vegyítése akár káoszt is eredményezhetne, a BTBAM-nek viszont sikerült a gordiuszi csomót úgy átvágnia, hogy az még csak nem is roncsolódott. És noha a csapat nem minden számában merészkedik ekkora távolságokra, mégis a teljes albumra érvényes a megállapítás: elsöprő erővel és meggyőzően érvelnek minden mellett, ami a metálzene keretein túlról került be a zenéjükbe. Ebben a szimpla metalcore-megközelítést messze meghaladó örömzenélésben kifejezett szabadságérzetük aztán a hallgatóra is könnyen átragad.
Ez a lemezük is hangszeres ismeretek magas szintű bemutatója lett. Ami már elsőre is feltűnik, az Tommy Rogers imponálóan nagy távolságokat bejáró, határozott hangja, valamint Blake Richardson dobok mögötti teljesítménye. Paul Waggoner és Dustie Waring gitárjai számtalan alapanyagból, tűpontos öltésekkel összevarrt jelmezekbe öltöztetik az olykor hosszan elnyúló, bonyolult felépítésű számokat. Jó arányokban kapnak hangsúlyt a hangszerek, Dan Briggs basszusgitárja is megtalálja a helyét ebben a kavarodásban. A roppant komplex muzsika minden részlete tisztán és nagy meggyőző erővel jön át, hála a kiváló hangzásnak és a prémium kategóriás produceri munkának.
Látványosságok ide és sokoldalúság oda, alapvetően mégis határozott csapatás az Automata. Ennél a lemezüknél is egyértelmű, de már a korábbiaknál is nyilvánvaló volt, hogy akár az Opeth legjobb lemezeivel is vetekszik mindaz, amit a BTBAM csinál. Konkrétan ugyan semmi közük egymáshoz, mégis azonos ligába helyezi mindkettőt a változatosságuk, az intenzitásuk és dalaik rétegzettségének minősége. A híd, amit az észak-karolinai srácok építettek, nemcsak hogy elbírta a súlyukat, de mostanra már nyolcsávos sztrádává szélesedett, ami, akár egy kilőtt nyílvessző, feltartóztathatatlanul tör magának utat előre, a jövő felé.
Leave a Reply