Anvil: Forged in Fire (1983)
1983. május 29. „Ez volt az a nap, amikor megpusztult new wave, és a rock and roll ismét átvette a hatalmat. Minden a háromnapos US Festival második napján történt” – mondta egykoron Vince Neil, a Mötley Crüe énekese. A fenti rendezvény általa említett napján ugyanis rajtuk kívül a Quiet Riot, Ozzy Osbourne, a Judas Priest, a Triumph, a Scorpions és a Van Halen lépett fel, mintegy 300 ezer néző előtt. Ráadásul a Mötley Crüe második, Ozzy pedig harmadik lemezét adta ki abban az esztendőben, igaz, valamivel a fesztivál után.
Amennyiben az évszámra fókuszálunk, elmondhatjuk, hogy a heavy metal műfaj ebben az évben kezdte meg térhódítását, függetlenül attól, hogy már ’83 előtt is jelentek meg klasszikus anyagok szép számmal, mint például a The Number of the Beast, a Screaming for Vengeance, a Blackout, a Restless and Wild, a Blizzard Of Ozz és még sorolhatnám. Innentől kezdve azonban már nem volt megállás, a heavy metal dicsőséges időszaka köszöntött be, amelyhez a kanadai Anvil is bőven hozzátette a magáét.
A csapat gyökerei 1973-ig nyúlnak vissza, amikor Torontóban két középiskolai barát, Steve „Lips” Kudlow énekes/gitáros és a magyar felmenőkkel rendelkező Robb Reiner dobos – még Gravestone név alatt – együtt kezdtek el muzsikálni. Egy cimborájukon keresztül találkoztak szomszédjukkal, Marty Hoffman gitárossal, de a zenei differenciák már első koncertjüket követően Marty távozását generálták, és csak 1978-ra alakult ki a végleges – a későbbi klasszikus – felállás, Dave „Squirelly” Allison ritmusgitáros, valamint Ian „Dix” Dickson basszusgitáros csatlakozásával.
Ekkoriban még Lips név alatt futott a formáció, amely 1981-ben, szerzői kiadásban dobta piacra bemutatkozó lemezét, a glam/rock and roll vonalon mozgó Hard ’n’ Heavy-t. Miután leszerződtek a honfitárs Attic Records-hoz, nevüket Anvil-re változtatták elkerülvén egy akkori diszkócsapattal, a Lipps Inc.-kel történő nézeteltéréseket, a kiadó pedig immár az új név alatt adta ki újra a korongot, és ettől kezdve vált hagyománnyá, hogy a csapat háromszavas címeket ad kiadványainak, illetve mindegyik alkotásuk borítóján szerepel az üllő.
Röviddel a debütáló albumot követően Lemmy felkérte Lips-et, hogy a távozó Fast Eddie Clarke helyett csatlakozzon a Motörhead-hez, aki köszönte szépen, de visszautasította az ajánlatot. Szerződéssel a birtokukban, kiadóval a hátuk mögött kezdtek el dolgozni friss szerzeményeiken, amelyek – minden bizonnyal a Motörhead hatására – gyorsabbak, keményebbek lettek a Hard ’n’ Heavy-hez képest. 1982-ben, első lépésként egy EP-t, majd második lemezüket, a Metal on Metal-t jelentették meg.
Ekkoriban a Metallica, a Slayer, vagy az Anthrax még csak a garázsban zajongott, demózott, sőt, az Exciter sem állt még neki a Heavy Metal Maniac felvételeinek, az Anvil viszont az olyan tételekkel, mint a 666, a Mothra, valamint a Jackhammer, új irányt szabott a heavy metalnak, ugyanis a későbbi thrash/speed műfaj magvait ültették el.
Sokat a folytatásra sem kellett várni, mivel két nap híján egy évvel a Metal on Metal-t követően látott napvilágot a Forged in Fire. Ezt megelőzően két single-t hozott ki az Attic, a Forged in Fire-t flexi-ként, illetve a Make It Up to You-t. Ahogy elődjét, úgy harmadik művüket is a torontói Phase One stúdióban rögzítették, a munkálatokra ’83 márciusában került sor, újfent Chris „C.T.” Tsangarides (R.I.P.) segédletével, a végeredmény pedig április 13-án került a boltok polcaira.
Minden idők legjobb Anvil nótájával, a címadó darabbal kezdődik az album (amelyet a Benediction, illetve a Tungsten is feldolgozott); egy súlyos, kicsit sötét hangulatú doom tétellel, jelezve, hogy a Metal on Metal-on tapasztalható szigorodási folyamat folytatódik. Sőt, ez lett az a lemez, amely, úgymond, kategóriák fölé helyezte a zenekart, azaz mindenből van benne egy kevés (ezt gyakorlatilag már a Metal on Metal megelőlegezte).
A Motörhead ihlette Shadow Zone, a Hard Times – Fast Ladies, a Motormount és a Winged Assassins a csapat gyors, thrash-es oldalát domborítja ki, a Dave Allison által előadott Never Deceive Me, illetve Make It Up to You a ’70-es éveket idéző, dallamos hard rock/heavy metal tételek, míg a tradicionális metal megközelítésű Free as the Wind, a Butter-Bust Jerky, valamint a Future Wars a közepesen gyors tartományokban mozognak.
Lips hangja és Robb Reiner változatos, precíz, eszement pörgetésekkel kombinált dobolása az Anvil védjegyeivé váltak, utóbbi ráadásul akkoriban feltörekvő dobosok egész generációjára volt nagy hatással, gondoljunk csak Dave Lombardo-ra.
Pontos eladási példányszámokat nem tudok az albummal kapcsolatban, az viszont biztos, hogy Európa ráharapott a kanadaiakra. 1982. augusztus 21-én mutatkoztak be a harmadik alkalommal megrendezésre került Monsters Of Rock fesztiválon (Tommy Vance DJ, Anvil, Uriah Heep, Hawkwind, Saxon, Gillan, Status Quo volt a program), amelyet követően három bulit (szeptember 2., 3., 21.) adtak a Marquee klubban. Egy évvel később azonban már egy hosszabb körutat bonyolítottak le a lemezt reklámozandó. Kezdtek a belga Heavy Sound fesztiválon, majd Nagy Britannia következett, aztán három fellépés erejéig hazatértek Kanadába, augusztus végétől pedig újabb brit bulik következtek (ezek sorában egy Reading fesztiválos fellépéssel,), amelyeket két holland, egy belga és egy francia koncerttel fejeltek meg.
Amit akkoriban elértek, az mind önerőből sikerült, ugyanis az Attic kiadó nem sok reklámot, promóciót biztosított az Anvil-nek (ahogy annak idején gyakorlatilag egyik csapatának sem), és azon kevés kanadai banda közé tartoztak a ’80-as években, akik át tudtak jönni koncertezni az öreg kontinensre (rajtuk kívül ez a Rush-nak, az Exciter-nek és a Voivod-nak sikerült). Kultikus státuszukat, hírnevüket véleményem szerint ezzel a koronggal alapozták meg, az viszont nem (csak) az ő hibájuk, hogy „nem tudtak nagyobbat gurítani”.
Anvil: Pound for Pound (1988)
A ’80-as évek közepére az Anvil feje felett összecsaptak a hullámok. Noha komolyabb áttörést nem tudtak elkönyvelni, underground szinten komoly, népszerű, jól csengő névnek számítottak, azonban az Attic mindent elkövetett annak érdekében, hogy a zenekar ne tudjon egyről a kettőre lépni.
Lips-ék annak rendje és módja szerint elhagyták a kiadót, azonban ezzel komoly vesszőfutás vette kezdetét karrierjükben. Az 1987-es, kommersz irányba forduló Strength of Steel-től kezdve úgy váltogatták a kiadókat, mint más az alsónadrágját. Csupán 1997-ben, az Absolutely No Alternative-vel találtak végleges otthonra a Massacre Records-nál, akiknél a 2004-es Back to Basics lemezig (azzal bezárólag) dolgoztak. Rögtön hozzáteszem, hogy a ’90-es évek közepén/végén napvilágot látott albumaik (Plugged in Permanent, Absolutely No Alternative, Speed of Sound) remek alkotások voltak, mintegy feltámadásról, újjászületésről téve tanúbizonyságot. A 2007-es This is Thirteen saját kiadásban jelent meg, a 2011-es Juggernaut of Justice óta viszont már az SPV/Steamhammer kötelékébe tartoznak. A ’80-as évek végéhez közeledve tettek egy kisebb kitérőt, és leigazoltak a Metal Blade-hez – ennek az együttműködésnek az eredménye lett a Pound for Pound.
A nyitó, agresszív Blood on the Ice azt jelzi, hogy az előző mű irányváltása tévedés, kisiklás volt, az ő erősségük a speed témákat is felvonultató, kemény, tökös heavy metal. Sporttörténeti, sport-megközelítésű dalról van egyébként szó, ugyanis Colin „Mad Dog” Brown egy jégkorongos bunyókat tartalmazó videót vitt Lips-nek, hogy nézze meg, és ez inspirálta a számot. Felvezetés gyanánt a nótát – promóciós célokat szolgáló single-ként – DJ-knek küldték ki, amelynek matricáján az alábbi szlogen volt olvasható: „Újra itt a hokiszezon, és van ok az ünneplésre, mert vér van a jégen. Az Anvil visszatért híres metal sound-jához. Az itt hallható dal az új albumról, a Pound for Pound-ról származik”.
Hallható, hogy az Üllő új erőre kapott, ugyanakkor a zeneipar iránti összes csalódottságuknak is hangot adtak, ahogy az a Where Does All the Money Go?-ban is tetten érhető. Egyfajta, a Forged in Fire-höz történt visszakanyarodásként is aposztrofálható a lemez, mivel gyors, thrash-es témák (Safe Sex, Brain Burn, Machine Gun) éppúgy hallhatók, mint lazább, szellősebb, középtempós tételek (Senile King, Fire in the Night). Felbukkan egy lassú, doom-os felvétel is (Corporate Preacher), ellenben a korai idők hard rockos megközelítését száműzték.
Robb Reiner ezúttal is hozza formáját: a világ szégyene, hogy ez az ember sohasem kapta meg az őt jogosan megillető elismerést, számomra ott van minden idők tíz legjobb heavy metal dobosa között. Ez volt az utolsó lemez, amelyet Dave Allison-nal készítettek, a helyére 1989-ben Sebastian Marino érkezett, míg Ian Dickson 1993-ban lépett ki a csapatból.
A Lips/Reiner tengely mellett sohasem volt komoly fluktuáció, a 2007-es This is Thirteen óta pedig trióként működnek. Röhej, hogy a 2009-es Anvil: The Story of Anvil videóval/DVD-vel kerültek valamelyest reflektorfénybe, de ahogy kiderült, az is csak ideig-óráig tartott. „Kitűnő példája ez annak, hogy egy iparág, konkrétan a zeneipar, mi mindenbe viheti bele az előadókat – nyilatkozta Lips. – Ugyanakkor vállalom a felelősséget a múltbeli cselekedeteinkért. Egyszerűen kiálltunk azért, akik vagyunk. Jött valaki, és új szintre emelte ezt a dolgot. Most azért kapjuk az elismerést, mert sosem adtuk el magunkat, és kitartottunk az elveink mellett. Számunkra ez egy ünnepi alkalom. A saját szabályaink szerint játszva váltunk ismertté. Azt tettük, amit mi akartunk, nem pedig azt, amit mások mondtak nekünk”.
Ahogy az idei album, a Pounding the Pavement is megmutatta, jó formában van a társaság, megbízhatóan hozzák az általuk garantált, és tőlük elvárt színvonalat. Nagy meglepetésekkel sohasem szoktak szolgálni, de ez nem is az ő műfajuk, lemezeik viszont mindig garanciát jelentenek egy kis szórakozásra és a jó minőségre.
Leave a Reply