Az ilyen koncerteken alapvetően ki szoktam hagyni az előzenekarokat, ám most, közvetlenül a buli előtt rákerestem, kiket is rejt a Maggot Heart név, és amikor kiderült, hogy a csapat frontembere nem más, mint Linnéa Olsson, a 2014-ben feloszlott The Oath gitárosa, módosítottam érkezésem tervezett időpontján, hogy őket is el tudjam csípni.
Az nem jelentett számomra különösebb meglepetést, hogy a svéd hölgy új csapatának zeneileg nem sok köze van a régihez: míg a The Oath leginkább doom-ban utazott, a Maggot Heart-ot többek között poszt punk zenekarként definiálják. Amire azonban nem számítottam, hogy gyakorlatilag egy lánycsapatot fogok látni a színpadon. Az együttesben az év első felében még két úriembert láthattunk Linnéa mellett, közülük mostanra csupán a dobos, az ugyancsak svéd Uno Bruniusson maradt hírmondónak. A banda egy gitáros és egy bőgős hölggyel egészült ki, és annak ellenére, hogy a név szerint említett személyek skandinávok, a formáció valamiért mégis német zenekarként funkcionál.
Muzsikájuk sajnos különösebben nem fogott meg, igaz, nem is ismertem őket eddig. Talán a karizma, talán a lendület, talán az igazán jó dalok hiányoztak, mindenesetre a program nem keltette fel az érdeklődésemet a stúdióanyagaik iránt.
*
Nem voltam ott Snake-ék tavaly októberi, ugyancsak Dürer Kertes buliján, így nincs összehasonlítási alapom (közületek biztos akad, akinek van). Még csak fanatikus Voivod-rajongónak sem mondhatom magam, komoly hiányosságaim vannak a kanadai négyes diszkográfiáját illetően. Ezzel együtt úgy gondoltam, nem maradhatok távol, már csak azért sem, mert ünnepinek ígérkezett az esemény: a zenekar (bár már 1981-ben, legkésőbb ’82-ben megalakult) fennállásának 35. évfordulóját ünnepelte ezzel a turnéval.
Away-ék tisztességesen odatették magukat, és láthatóan élvezték is az estét. Ütős programmal jöttek, alig voltak lassabb, lágyabb részek; talán egyedül a Fall első felében éreztem lazítást; space-hatások ide vagy oda, a Voivod igazi metal csapat módjára zúzott a deszkákon.
A színpad függőleges tengelyében foglaltak helyet a rutinos öreg rókák: hátul Away képezte a magabiztos alapot, ő volt a szikla, amelyre az egész produkció épült. Elöl pedig Snake igazi bohóc módjára vágta a pofákat, miközben szinte megállás nélkül cirkált a két térfél között. Időnként annyira ráhajolt a közönségre, hogy az sem lepett volna meg, ha bemutat egy visszafogott crowdsurf-öt.
A vízszintes tengely, vagyis a pengetős szekció pedig a lelkesedést, a fiatalos lendületet képviselte. Chevy is széles grimaszokkal, nagy mosollyal, a haját rázva tolta a komplikált riffeket. Rocky-ból kevesebbet kaptam, de időnként ő is elvetődött felénk. Jó volt látni, mennyire együtt van a csapat, hogyan tartják a(z akár a testi) kontaktust egymással a zenészek.
Dicséret jár a közönségnek is, akik maximálisan elfogadták az új felállást: sokáig, hangosan skandálták a zenekar, illetve a bemutatásnál az egyes tagok nevét, Snake kezdeményezésére az „igazoltan távol lévő” Piggy-ét is. A négyes meghatottan és hálásan fogadta az ovációt, a tömeg lelkesedése láthatóan rájuk is átragadt (elég csak megnézni a zenészek arcát a fotókon).
Nem volt hosszú koncert, körülbelül egy és negyed óra. Gondolom, nemcsak én néztem, hallgattam volna őket tovább is. Lehetett volna több ráadásnóta, több nagy „sláger”. A hamarosan megjelenő új albumról, a The Wake-ről három szerzemény hangzott el, a közönség ezeket is jól fogadta, egyesek együtt is énekelték Snake-kel a szövegeket. Megtehették, hiszen a lemezről előzetesen megjelent dalokról volt szó.
Onnan, ahol én álltam (a harmadik sorból, a Chewy és Snake mikrofonja közötti sávból) úgy hangzott, nem szólnak kristálytisztán – de rosszul sem. Away dobját jól hallottam, ahogy Chewy gitárját is. Talán éppen Snake hangja veszett el időnként – nálam – az éterben.
A bulinak két csúcspontja volt, a közepén elhangzó The Prow (személyes kedvencem), és a főprogram utolsó tételeként sorra kerülő Voivod. A tömeg nagyjából ekkora vadult be; ezt megelőzően nem volt jellemző a pogó (holott a tempó és az agresszív muzsika által gerjesztett érzelmi töltet is megvolt hozzá) és a stage diving, itt viszont azokra is sor került. Az egyik ilyen – előkészítetlen, híg tömegbe való – ugrásnak én is szenvedő alanya voltam. 🙂
Bár a koncertre egész szépen megtelt a Dürer nagyterme (legalábbis annak első fele), a fellépésnek mégis bensőséges, klubbuli-jellege volt. A zenészek már a show folyamán is testközelbe kerültek az első sorokkal; volt, hogy a merészebb rajongók Snake hasán ütötték a ritmust (komolyan!); Rocky az egyik dalban legalább egy percre a közönségre bízta a basszusgitárját, amit így legalább hat-hét kéz tépett-markolt, a legvadabb hangokat csalva ki a gerjedő hangszerből.
Chewy-ék, ahogy előadás közben többször, úgy a végén is mindenkivel lepacsiztak, a koncertet követően pedig mi sem volt természetesebb, hogy a backstage-ből kijöttek a folyosóra, és dedikáltak, közösen fotózkodtak, illetve hosszan elbeszélgettek a rajongókkal. Ne feledjük, egy legendás, egykor szebb napokat is látott csapatról van szó, akik több mint három és fél évtizede alkotnak, játszanak, sokak örömére.
Élmény volt, örülök, hogy ott lehettem ezen az estén.
Az elhangzott dalok:
Post Society
Ravenous Medicine
Obsolete Beings
Technocratic Manipulators
Into My Hypercube
Iconspiracy
The Prow
Fall
Order of the Blackguards
Always Moving
The Lost Machine
Voivod
Ráadás:
Overreaction
Fasza buli volt! Örülök a Rattle Inc.-nek , hogy feltámadt ! Anno is jòk voltatok,de így (átmenve az élet faszságain) még jobbak! Hail the Hordes!
Szia! Te az a Petya vagy, aki annak idején is írt nekünk? 🙂