Rockzene és nyugalom. Létezik ennek a két fogalomnak közös halmaza? Ha igen, akkor a The Howling Void-nak benne kell lennie. Már régóta kerülgetem a témát, csak nem tudtam eldönteni, hogy melyik lemezük kapcsán legyenek megidézve. Bár a diszkográfia elég bőséges, nem tartalmaz sem kiugróan jó, sem harmatosan gyenge albumokat. Évek óta azonos szinten mozog mind, és az érzékelhető fejlődésből adódó alkalmi hangsúly-eltolódások ellenére is meggyőzően homogén az életmű. A hat teljes nagylemez (plusz egy EP) bármelyikét ide lehetne citálni, nagyjából hasonló szöveg születne mindről: egy biankó cikk, a zenekar neve után kipontozott résszel. A kép azért ennél árnyaltabb, ám az albumról albumra észlelhető változások ellenére sem könnyű kedvencet választani. Aztán a véletlen választott helyettem, bekötött szemmel a 2017-ben megjelent albumra mutatott, és azt mondta: legyen ez!
Legyen. Név szerint tehát a The Darkness at the Edge of Dawn.
Ha a címéből doom zenére asszociálsz, máris jó helyen vagy. De menjünk bentebb: funeral doom, vagy inkább symphonic/funeral doom. Nézőpont kérdése, de ha a tűréshatárunkat egy picikét kintebb toljuk, egyszer csak ennek a lassan kibontakozó, a funeral doom terjengősségével fogalmazó zenei folyamnak a kellős közepén találjuk magunkat, a The Howling Void világában, a pillanat zenéjében. A funeral doom, mint megjelölés pontosan írja le ezt a világot, ám a rockzene széles spektrumának határain sok minden megtörténhet. A hagyományos értelmezési kereteinken belül azért egy számnak mégis csak szokott lenni valami felismerhető struktúrája, egy tartószerkezete, amit ha elsőre nem is, de sokadjára azért csak ki lehet szúrni. Ezektől az odahúzott kontúroktól lesz egyedisége, karaktere egy szerzeménynek, e miatt marad meg az emlékezetben.
Ez eddig tiszta sor, a The Howling Void azonban nem feltétlenül osztja ezt a véleményt, és kacskaringósabb utakon jár. Az egyértelműség helyett az álomszerűségre helyezi a hangsúlyt. Szétúszó, gomolygó témákban gondolkodik, amelyekből már eleve nehéz azonnal felismerhető dalszerkezeteket konstruálni. A megnyúlt időérzet miatt hátrébb kell lépni, távolságot kell tartani, hogy valamit lássunk az egészből. Egy-egy tétel megszólalásának aktuális pillanatában mindig érezzük, hogy jó helyen vagyunk, hogy jól megy itt minden, ám miután a végére értünk a lemeznek, emlékeinket már csak homályos érzetek alkotják. A zene jelen pillanata mindig meggyőző és tökéletes, de maradandó élményt mégis csak ritkán okoz, mert hamar elúszik, elhalványodik minden, és jön helyette a következő részlet, amely szintúgy meggyőző és szintúgy nagyszerű… és így tovább, szinte a végtelenségig. A dalok struktúrái túlnyomó részt feloldódnak a nagy egészben, és több végighallgatás után is bizonytalanul érezzük köztük magunkat.
Bőven akadnak azért témák, amelyek vissza-visszatérnek, de olyan szellősnek tűnik a helykitöltésük, hogy rendszerszinten nem funkcionálnak erőteljes vezérmotívumokként. Gyakran kiderül róluk: nem kapaszkodót, hanem csak nyálkás szalmaszálat jelentettek a békésen hömpölygő témák közt. Nehéz bárhová horgonyt vetni, szétkenődnek a biztos pontok, szinte végtelenítve folynak át rajtunk az éteri és profán elemekből párolt hangulatok. Zongorázó angyalkák keverednek súlyos riffek közé, közben gyűlnek körülöttük a viharfelhők, mindent elnyel az iszap, a világ pedig csendben haldoklik a háttérben. Ilyen az, amikor a modern felfogású black metál találkozik az Arcana-val. Csillámgitáros lebegések közt harangként konganak vagy soroznak a gitárok, de csak szellősen, nagyobb tömörülés nélkül, epikussá hígulva.
Szélesvásznú tekintetéből adódóan a The Howling Void hajlamos a szépelgésre, a romantikus nézőpont finom erőltetésére. Nem esik át a ló túlsó oldalára, de néha imbolyog a nyeregben. Főként a két utolsó album (ez és a The Triumph of Ruin – 2016) esetében igaz ez a megállapítás. Mindezek mellett a The Howling Void zenéjében már kezdetektől fogva jelen volt ez a fajta magába zárkózó, kihalt tájakat bámuló elhagyatottság.
Nem egy kellemes lelkiállapot ez, ám a monstre léptékű, szétúszóan hullámzó hangulati kilengések összehangoltsága valahogy mégis benn tartja a hallgatót a zene folyamában, talán éppen azért, mert nem sűrűn kínál kikristályosodott szimmetriájú, kezdettől a végéig egyben tartott dalszerkezeteket, helyette inkább várakoztat és elodázza a lelepleződést.
Nehezen kiismerhető percek várnak ránk eleinte. Több nekifutás szükséges ahhoz, hogy az alkotó elképzelései érzékelhetővé kezdjenek válni. És amikor végre megjelennek a formák, a helyére kerül minden, és új keretet kap a The Howling Void: olyan összeszedett, minden részletében kidolgozott zenét kínál ugyanis, amely mindenképpen feltételez egy mögötte meghúzódó, átgondolt stratégiát.
A lomhán meanderező zenei folyam egyetlenegy forrásból táplálkozik. A név nem egy zenekart takar, hanem egyetlen személyt, a texasi Ryan Wilsont. Ő maga a The Howling Void, a mindenes, rajta áll vagy bukik az egész. A projekt 2007-es életre hívása óta az összes megjelent album minden részletét egymaga írta meg, és játszotta fel. Kizárólag az ő elképzelései szerint megalkotott terjengős zenei költemények hallhatók rajtuk, sorba rendezve, lemezekre szétosztva. Kezdetben még karcosabban fogalmazott, több nyerseség jellemezte kiadványait, mostanra viszont az elvágyódás lágyabb tónusai kerültek előtérbe.
A változások azonban csak a felszínt érintették, az alapkoncepció, a black metal és a funeral doom bázisok adta keretforma ugyanaz maradt. Ennek megfelelően, jelen albumának hangzása is puhább, bársonyosabb, mint a korábbiak. A borító színvilága összhangban van ezzel a kellemes érzettel: a vállunkra terített, vöröses-barnás színű, prémes puhasággal. Komfortérzet vesz körül, aminek békéjében elkalandozik a gondolat, elbambul az elme, és szinte meditációs kényszerpályára szorul a gondolkodás. Nevezhetjük akár meditációs zenének is. Akinek a Tiamat Deeper Kind of Slumber-je megvolt, és jelent is számára valamit, az tudja már a bevezető kérdésre a választ: a rockzene és a nyugalom már rég egymásra találtak.
Wilsonnál egészen biztosan. Ez a magának való, polihisztor alkatú ember azonban nem csak The Howling Void név alatt éli ki zenei elképzeléseit, ez csupán egyike számtalan zenei projektjének, szám szerint kilencnek. Ezek csaknem mindegyikében ő egymaga csinál mindent. Nem tűnik tehát egy társas lénynek, mint ahogy a zenéje sem társasági zene. Ha valakinek bejön ez a hangulat, ez a mizantróp, magába fordult, borús éghajlatú lehangoltság, annak igazi csemege lehet a lemez (vagy bármelyik másik a diszkográfiából). Ha meg mégsem… akkor is. Sosem lehet tudni. Mindenki életében adódhat olyan helyzet, amelyhez a The Howling Void zenéje olyan tökéletesen passzol majd, mint egy odaégetett vasárnapi ebéd mellé a jó bor.
Leave a Reply