És azt elmeséltem már, hogy annak idején hogyan találkoztam a Metallica tagjaival a Gellérthegyen? Ha nem, itt az ideje, hiszen mindez a csapat első magyarországi koncertje előtt pár órával, 1988. szeptember 11-én, vagyis napra pontosan 30 évvel ezelőtt történt.
Úgy emlékszem, Benjoe ötlete volt, aki valahonnan megtudta, hogy Hetfield-ék a Hotel Hiltonban szálltak meg. Menjünk oda, mondta, hátha lesz olyan szerencsénk, hogy összefutunk velük. Vasárnap volt, megbeszéltük, hogy délelőtt 9-kor vagy 10-kor találkozunk a szálloda előtt. Amire nem emlékszem, hogy Benjoe végül eljött-e, ám ha eljött, sem maradt végig, mivel esélytelennek ítélte a helyzetet.
Velünk együtt még legalább másik 15-20 rajongó álldogált az épület előtt, és várt kedvenceire. Az üvegajtón át láttuk a mozgolódást bent, az előcsarnokban, biztosak voltunk abban, hogy ŐK azok, ám szakadt tizenévesként eszünkbe sem jutott, hogy bemenjünk a szállodába. Akkor még az előző rendszert éltük, nem tudom, hogy egyáltalán megtehettük-e volna ezt – ma simán bemennék.
Aztán a Hilton pincegarázsából hirtelen kigurult egy fehér Mercedes, elsötétített ablakán át is láttam James-t a hátsó ülésen. Meglógtak előlünk! Csalódott voltam, úgy tűnt, ezzel ugrott is a találkozás lehetősége. Ám a forgóajtó előtt, a járdán álló londiner közülünk valakinek elárulta, a zenekar a Gellérthegyre ment át fényképezkedni. A vállalkozóbb kedvűek – köztük én is – rohanva indultak utánuk.
A 16-os busszal jutottam le a Várból a Dózsa György térre, ahonnan már gyalog mentem tovább. Átfutottam a Tabánon, és nekiindultam a Gellérthegy meredekjének. A lehető legrövidebb úton akartam felérni, így aztán volt, hogy a járdák szerpentinje helyett egyszerűen másztam a füves-földes domboldalon. Valahol a Citadella környékén értem célhoz. Ott parkolt a fehér Merci, és ott várakozott az a motoros rendőr is, akit Hammett-ék egy közös fotóval tettek világhírűvé.
Elfutottam a Felszabadulási emlékműhöz (Szabadság-szobor, Sörnyitó), és igen, ott voltak! Ahogy ott bóklászott néhány másik rajongó is, akik illedelmesen megvárták a fotózás végét, és csak utána „vetették rá magukat” kedvenceikre. Már nem tudom, milyen megfontolásból, de csak James-szel és Lars-szal írattam alá a farmermellényemet. Talán mert csak annyi időnk volt, amíg visszaértek az autóhoz, a többi srác is lefoglalta őket, vagy szimplán zavarban voltam, és már ennyi eredménynek is örültem.
Mindenesetre a Mercihez visszaérve még készítettem egy csoportképet Hetfield-ről és a legkitartóbb magyar Metallica-rajongókról. Talán olyan – hasonló – fotó is készült, amelyen én is rajta vagyok. Mintha meg is beszéltük volna a fiúkkal, hogy elküldik, és én is az általam készítetteket, de ez végül nem történt meg.
Viszont óriási dolog lenne, ha valaki felismerné magát (vagy az ismerősét) a csoportképen, és jelentkezne. Például itt, az oldalon, kommentben. KEDVES OLVASÓK! OTT VOLT VALAMELYIKŐTÖK 1988. SZEPTEMBER 11-ÉN DÉLELŐTT A GELLÉRTHEGYEN?
Felnőtt fejjel belegondolva, ha akkor jobban beszélek angolul, simán cseveghettem is volna a zenészekkel, ehelyett maximum kértem, köszöntem és elbúcsúztam. Beértem az aláírásokkal, holott közös fotót is készíthettem volna akkori abszolút kedvenceimmel – ma ezt is simán megtenném. A maradék két aláírást néhány évvel később, a Metallica következő magyarországi látogatása alkalmával, kevésbé kalandos körülmények között szereztem meg.
Este aztán koncert, amely így, az előjátékkal együtt még inkább felejthetetlen élménnyé vált (viszont egy Katarzis cikket nem tudnék írni róla, annyira nem maradtak meg bennem a részletek). És ami a legfontosabb, részben ennek az eseménynek a hatására döntöttünk úgy Benjoe-val, hogy saját fanzine-t indítunk, amelynek első száma 1988 őszén látott napvilágot, és amelynek elektronikus változatát most ti is olvassátok.
Leave a Reply