Első pillantásra úgy tűnik, akárcsak tavaly a Mastodon, idén a Suicidal Tendencies is elkényeztette rajongóit. Mindkét csapat egyazon éven belül egy nagylemezt és egy EP-t is megjelentetett, ám míg Brent Hinds-ék mindkét korongjukra vadiúj számokat pakoltak, Mike Muir-ékról ez egyáltalán nem mondható el.
A ST tizenkettedik sorlemeze címében az 1993-as Still Cyco After All These Years albumra utal, amely – néhány egyéb nótával megtoldva – nem más, mint a csapat egy évtizeddel korábbi bemutatkozó anyagának újra felvett változata. Tartalmilag viszont Mike „Cyco Miko” Muir első szólólemeze, az 1996-os Lost My Brain! (Once Again) ráncfelvarrt kiadása.
Mi értelme volt újra megjelentetni, ráadásul a Suicidal neve alatt egy különutas anyagot? Másképp fogalmazva, különbözik-e egymástól bármilyen tekintetben is a két kiadvány, mármint a Lost My Brain… és a Still Cyco Punk…? Különbözik bizony! Először is, utóbbiról két szám is lemaradt, amelyek az 1996-os lemezen ott voltak. Azonban Muir-ék ezekről a szerzeményekről sem feledkeztek meg: a Cyco Miko Wants You az idei albumon – teljesen új szöveggel és megváltoztatott énekdallammal – Sippin’ from the Insanitea címmel született újjá, az Ain’t Mess’n Around pedig a tavasszal napvilágot látott Get Your Fight On! EP-n kapott helyet (a Nothin’ to Lose című nóta mindkét kiadványra felkerült). Plusz a számsorrendet is megvariálták, de ennek elemzésébe most nem mennék bele.
A régi csapatból – az énekesen kívül – nyilvánvalóan senki nincs már a fedélzeten, a dalok új változatát a jelenlegi tagság játszotta fel. Mégis van egy olyan skizofrén érzésem, hogy nem friss, hanem konzervanyagot hallok: a szükségesnél jobban nem nyúltak bele a dalokba, a szerzeményekbe nem kerültek ízes, virtuóz Pleasants-szólók (a gitáros inkább csak díszít a magas hangokkal), a mélyek sem dörrennek meg úgy, hogy megrepesztenék a virágvázát az asztalon. Az egyetlen kivételt a már említett Nothin’ to Lose jelenti, amelyet már a Get Your Fight On!-ra felturbóztak, és mintha onnan vették volna át erre a korongra. Na, abban Dean tényleg jót penget!
Bevallom, nálam annak idején kimaradt Cyco Miko szólólemeze. Hiba, mert nagyon jó kis anyag. Akiknek megvolt, azoknak lehet most egy kis hiányérzetük, mert a Still Cyco Punk… nem ad látványosan többet a ’90-es évek közepén született anyagnál. Legfeljebb annyiban, hogy míg a Lost My Brain… nyersebb, homogénebb, punkosabb volt, addig a generálozott változat tisztábban szól, jobban szétszálazódnak rajta az egyes hangszerek, a basszus sokkal hangsúlyosabb, mint korábban, és bár abszolút ott van benne a hardcore tempó, a zene hangzásilag inkább a metal felé hajlik.
Az I Love Destruction persze mindkét változatban óriási nóta; ahogy az is tetszik, hogy az It’s Always Something-et egy kissé amatőrnek tűnő női (tinédzser?) vokállal bolondították meg. A legnagyobb örömet azonban ezen az albumon is Ra Diaz bőgőjátékában leltem: a fickó nincs kikiáltva szupersztárnak, mint, mondjuk, Dave Lombardo; ő is ugyanolyan igazságtalanul keveset méltatott mestere hangszerének, mint egy, esetenként két húrral többet pengető kollégája, Dean Pleasants.
Üröm az örömben, hogy Jeff Pogan ugyan még feljátszotta a saját sávjait, ám ez év júliusában távozott a csapatból. Muir-ék még nem találták meg az utódját, a koncerteken a The Dillinger Escape Plan egykori gitárosa, Ben Weinman segíti ki őket. A zenekar szeptember elején amerikai turnéra indult. Remélem, azt követően Európába is átruccannak, és hozzánk is eljutnak. Szívesen megnézném őket élőben.
Pontozni viszont – mivel nem új anyagról van szó – kivételesen nem pontozom a lemezt. Jó, hallgassátok!
Leave a Reply