Suicidal Tendencies: How Will I Laugh Tomorrow… When I Can’t Even Smile Today (1988)

Muro do Classic Rock

Nem vagyok nagy szakértője, sem fanatikusa a crossovernek, annyit érzek belőle, hogy a punk, a hardcore és a thrash – valamint egyéb irányzatok – stíluselemeinek különböző arányú elegyéből az elmúlt évtizedekben igen változatos koktélok, muzsikák születtek. Van, akihez a szikárabb, kiabálósabb vonal áll közelebb, más a műfaj dallamosabb vagy thrash-közelibb oldalát szereti.

Én is ez utóbbiakhoz tartozom, így a zsáner képviselői közül nem véletlenül a Suicidal Tendencies az egyik kedvenc zenekarom. Azon belül is, Mike Muir és csapata életművéből nem a kezdeti években született hardcore punk nótákat, hanem a kifejezetten a thrash jegyében fogant anyagokat zártam a szívembe. Már nem emlékszem pontosan, de nem kizárt, hogy éppen ezzel a kereken 30 évvel ezelőtt megjelent lemezzel ismertem meg a csapatot, s követtem onnantól egy ideig a pályafutásukat, illetve ástam vissza a múltba, az első két albumért.

Az egyéni ízlés és a személyes emlékek koordinátarendszerében mindenki máshová lövi be a maga origóját, teszi ide vagy oda a tetszési indexek alapján meghúzott görbén a csúcspontot. Ahogy olvasóink többségénél, nálam is a Lights… Camera… Revolution! a Suicidal munkásságának non plusz ultrája (albumszavazásunkat is ez a lemez nyerte), a dobogó másik két foka pedig egyértelműen a How Will I Laugh Tomorrow… és a The Art of Rebellion számára van fenntartva (a csúcs előtti és utáni, fel és le lépcsőfokok).

A banda előtörténetébe most nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy a Suicidal-t 1980-ban, a kaliforniai Venice városában alapította az énekes Mike Muir. A zenésztársak különösen a kezdeti időkben cserélődtek sűrűn körülötte: a csapat harmadik albuma felvételeinek már harmadik-harmadik basszusgitárosával és dobosával, valamint ötödik és hatodik gitárosával állt neki. A ST előző lemezén, az 1987-es Join the Army-n debütált az együttesben Rocky George gitáros és R. J. Herrera dobos, a How Will I Laugh Tomorrow… újoncai pedig a gitáros Mike Clark gitáros és a bőgős Bob Heathcote voltak.

Rocky George, R. J. Herrera, Mike Muir, Mike Clark, Bob Heathcote

(A „nagy csapat” a következő albumra, Robert Trujillo érkezésével jött össze, ám bármennyire is ez él a fejünkben a banda klasszikus felállásaként, utóbbi kvintett is csupán egyetlen lemez erejéig maradt együtt.)

Ami viszont mindenképpen jelentős fordulat volt a Suicidal életében, hogy az együttes a Join the Army album megjelenését követően bővül kvintetté, és maradt is meg annak – egészen a legutóbbi időkig. Másrészt úgy tartják, hogy az új gitárosok, George és Clark érkezésével változott meg a ST zenei irányvonala, tolódott el a hardcore punk-tól a thrash felé, megteremtve ezzel a crossover (thrash)-t, mint irányzatot.

Az éppen ma jubiláló album a ST egyik legmetálosabb, legdallamosabb, legkevésbé hardcore-os anyaga. Az újonnan érkezett ritmusgitáros, Mike Clark rövid időn belül a csapat egyik fő zeneszerzőjévé lépett elő, társa, Rocky George számára minden korábbinál több szólót épített be a dalokba. Ezzel együtt (hogy egy kifejezetten gitárcentrikus anyag született) a nóták – mind a hangszeres részeket, mind az énektémákat tekintve – kifejezetten melodikusak, dallamosabbak, mint a korabeli thrash csapatok többségének anyagai.

Nem véletlen hát, hogy megjelenésének időszakában a csapat együtt mozgott, együtt emlegették a thrash akkori élmezőnyével. Az alapító, Mike Muir punkos gyökereire leginkább már csak az énekes hadarós éneke, a kiabálós kórusok, a szövegekből sugárzó düh és a maró társadalomkritika utal.

Mike Muir

A dalszerkezetek azonban ekkorra jóval összetettebbekké váltak: míg a bemutatkozó album nótáinak átlagos hossza két, két és fél perc, itt jórészt négy-öt perces játékidejű szerzeményeket hallunk, a címadó tétel pedig a hét percet közelíti. A dalokban gyakran váltanak tempót (ez is alapvetően a thrash, nem pedig a hardcore punk sajátja): a Trip at the Brain gyorsból vált vissza sétálósra, majd ismét a gázra lépnek a fiúk, ugyanez igaz a Miracle-re is, míg a címadó dalnál mindez éppen fordítva történik.

Mike Clark jól ritmusozik, de a riffelés itt nem olyan erőteljes, mint a thrash csapatok esetében. Rocky George pedig leginkább szólózik, de hogy! A jó nóták mellett számomra elsősorban az ő produkciója miatt különösen élvezetes az album. A Hearing Voices, a Sorry?! és a How Will I Laugh Tomorrow… a remek refrének mellett a színes bőrű gitáros mesteri húrfogásai miatt tartoznak a kedvenc kompozícióim közé erről a lemezről.

A csapat „elmetálosodásában” a hangmérnök, zenei producer Mark Dodson-nak is komoly szerep jutott, akinek – lemezeik hangzásáért – korábban és ezekben az években olyan csapatok mondhattak köszönetet, mint a Judas Priest, az Accept, a Metal Church vagy az Anthrax. Muir-ék első ízben ezen a lemezen dolgoztak vele, s ezt követően a Lights… Camera…-t, majd pedig a ST 1993-as Still Cyco After All These Years albumát is ő gondozta.

Ami az előző korongokon az Institutionalized és a Possessed to Skate volt, az itt a Trip at the Brain, illetve a címadó nóta, hiszen videoklipek is ezekből készültek, ezeket a számokat játszották tőlük a leggyakrabban az MTV Headbangers Ball című műsorában. Bár előbbi dalban (ami ugye az album nyitó tétele) szinte egyből felhangzik a jellegzetes basszusfutam, itt még nem beszélnék funky-s ízekről, azok igazából a következő albumtól kezdve, Robert Trujillo érkezésével kaptak létjogosultságot a ST muzsikájában.

Bob Heathcote ma profi fotós, elsősorban autó- és motorversenyeket fényképez

A Pledge Your Allegiance című dalban hangzik el az a kifejezés (Feel Like Shit), amely aztán a csapat következő hanghordozója, dupla EP-je, az 1989-es Controlled by Hatred/Feel like Shit… Deja Vu kissé összetett címében is helyet kapott. Illetve, akárcsak a Join the Army, ez is felfogható egyfajta himnusznak, indulónak, már csak a kiabálós „ST!”-, illeve „Suicidal!”-kórusok miatt.

Még két szerzemény említenék meg az albumról. Az egyik a Suicyco Mania című dal, amely a lemez eredeti, bakelit és kazetta kiadásairól – gondolom, elsősorban hely (játékidő) hiányában – lemaradt, és csak az 50 perc hosszúságú CD-változatra került fel. Jómagam csak most szembesültem vele, hogy ez is a dalcsokor részét képezi, de semmilyen hiányérzetem nincs, ugyanis nem sorolnám az album igazán jó nótái közé. A Surf and Slam viszont ugyancsak favoritjaim sorát gyarapítja: a „surf” és a „slam” szavakat ismételgető kórust leszámítva tulajdonképpen egy instrumentális szerzeményt hallunk.

Végezetül pedig két érdekesség: bár a Suicidal Tendencies előző bőgőse, Louiche Mayorga nem játszik az albumon, a dalírás időszakában még tagja volt a csapatnak. A lemezen hallható nóták közül hármat is ő jegyez társszerzőként (Hearing Voices, Pledge Your Allegiance, Suicyco Mania). Mike Clark pedig néhány dalt eredetileg még előző zenekara, a No Mercy második lemezére írt, ám az az anyag végül nem jelent meg.

A ST az 1989-es évnek már új basszusgitárossal, Rob Trujillo-val vágott neki, érkezett a Lights…Camera… album, majd a csapat újabb három albumot tett le az asztalra, mielőtt 1995-ben egy rövid időre feloszlott, a rá következő esztendőben pedig folytatta volna működését. Kezdeti sikereiket – a Rocky George helyére érkező Dean Pleasants-szel – azt gondolom, már nem tudták megismételni, de tisztességesen, kompromisszumot nem ismerve helyt álltak, és az utóbbi időben újra fényesen ragyog a csillaguk. (Mire ezt az anyagot olvassátok, valószínűleg hallottátok már a csapat idei, szeptember 7-én megjelent nagylemezét – én e sorok írásakor még nem.)

Muro do Classic Rock
A cikk szerzője: Coly876 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*