A mexikói Acrania a progresszív thrash metalt elegyíti a jazz-zel és a latin zenével. A végeredmény valami egészen egyedi és fenomenális. Eddig három lemezük jelent meg, nemrégiben álltak neki a negyediknek. Az alapító dobost, Johnny Chávez-t faggattam az együttes eddigi pályafutásáról, a zenéjük mögött húzódó koncepcióról és európai turnéterveikről.
Mostani énekes-gitárosotokkal, Luis Oropeza-val már 2001-2005 között is együtt muzsikáltál az Acrania elődjének számító Necrofilia-ban. Az a csapat mennyire játszott más zenét, mint a mostani?
Igen, rajtunk kívül Félix (Félix Carreón Hernandez, az Acrania másik alapító gitárosa) volt még a csapatban. A Necrofilia teljesen más ügy volt. Ez volt az első zenekarunk, és még nem igazán tudtuk, mit is akarunk játszani, amiből a thrash, a punk és az old school death egyfajta keveréke lett. Nem igazán ezt akartuk, ez inkább csak egyfajta kísérlet volt, ugródeszka afelé, amit később az Acrania muzsikájaként ismertek meg az emberek.
Úgy tudom, jelenlegi basszusgitárosotok, Alberto „Beto” Morales is az Acrania alapító tagjai közé tartozott. Vele hogy jöttetek össze?
Egy közös barátunkon keresztül ismertük meg őt. Éppen abban az időszakban, amikor újra ki akartuk találni magunkat, hogy milyen zenét játsszunk, és úgy döntöttünk, hogy a Necrofilia név nem azt az irányt jelzi, amerre mi el szeretnénk indulni. Ennek első lépéseként megszabadultunk a régi basszusgitárosunktól, aki nem igazán volt partner ebben a fajta kísérletezésben, és nem is játszotta olyan jól ezt az újfajta zenét. Szerencsére akkor jöttünk össze Alberto-val, aki éppen a megfelelő fickó volt számunkra.
Hogyan találtátok ki, hogy ilyen zenét játsszatok?
Egy nap rájöttünk, hogy több ponton is egyezik a zenei ízlésünk: a metal mellett a jazz-t, a latin zenét és a progresszív rockot is szeretjük. Ez vezetett bennünket arra az elhatározásra, hogy olyan zenét játsszunk, amely rólunk és a környezetünkről rajzol hű képet. Mexico City-ben nőttünk fel, nem pedig Stockholmban vagy New York-ban, és ahelyett, hogy olyan muzsikát csinálnánk, amit egyszer már valaki más megalkotott, és egyébként nagyszerűen játszik, miért ne próbálnánk meg a zenénken keresztül azt bemutatni, hogyan élünk mi itt, Latin-Amerikában.
A zenei hatásaitok elég sokfélék; mindenki szeret mindent, vagy egyikőtök jazz, másikótok latinzene-rajongó és így tovább?
Ahogy azt az előbb is említettem, mindannyian kedveljük az előbb említett stílusokat, legfeljebb az egyikünk gyakrabban hallgat egy bizonyos zenét, mint a többiek. Valamennyien szeretjük az Atheist és a Cynic muzsikáját, talán ezek a csapatok voltak ránk a legnagyobb hatással, de ugyanígy bejön Paquito D’ Rivera, Dave Brubeck, vagy a King Crimson zenéje, valamint a salsa egyes válfajai is. Vagyis egy csomó olyan zene van, amely közös nevezőre hozott bennünket.
Vannak még Mexikóban ilyen, hozzátok hasonlóan eklektikus zenét játszó csapatok?
Nem tudok róla. Olyan együttesek viszont szép számmal akadnak, akik felfedezték maguknak a spanyol hódítás előtti idők kultúráját.
Mekkora közönsége van ennek a fajta zenének Mexikóban? Mekkora tömegek előtt játszotok?
Ez változó. Az egyik este lehet, hogy 500 ember előtt játszunk, a következő alkalommal pedig csupán 60 érdeklődő jön el a koncertünkre. Az átlagos nézőszám olyan 200-250 fő körül lehet.
Az országotokban van-e bármi akadálya – politikailag – annak, hogy ott és azt játsszatok, ahol és amit szeretnétek?
Nem igazán – legalábbis eddig még nem tapasztaltam ilyet.
Mennyire tartjátok fontosnak, hogy a szövegeitekkel állást foglaljatok bizonyos társadalmi, politikai kérdésekben?
Ez nagyon fontos számunkra. Egy olyan városban nőve fel, mint a miénk, testközelből megélve kulturális örökségünket, és szembesülve azzal, milyen hatással vannak a politikusok az életünkre (és itt akár egész Latin-Amerikáról is beszélhetünk), úgy látjuk, hogy egy csomó mindent szóba kell hoznunk. Ez egyfajta menekülő útvonal számunkra a düh és a frusztráció elől, amiket érzünk, amiatt, hogy itt, ilyen közegben élünk.
Hogy látod: előny, hogy különböző műfajok elemei keverednek a zenétekben, mert így szélesebb közönséghez juttok el, vagy hátrány, mert a jazz- és a latinzene-kedvelőknek túl durva, a metálosoknak pedig túl lágy, amit játszotok?
Egy kicsit mindkettő. Bár a mai zenerajongók jóval nyitottabbak, mint azok, akik előtt annak idején muzsikálni kezdtünk. A metal és az egyéb műfajok területéről is szép számmal akadnak új rajongóink. Ugyanakkor rendszeresen kapunk kommenteket nem-metálos arcoktól a hörgős énekkel kapcsolatban, mondván, hogy azt jó lenne megváltoztatni. Márpedig erre nem fog sor kerülni! 🙂
Acrania, vagyis koponyacsont-hiány. Miért ezt a nevet választottátok a zenekarnak? Mit szeretnétek kifejezni vele?
Azt gondoltuk, ez a kifejezés tökéletesen szimbolizálja azt, amit csinálunk. A koponyacsont hiánya számunkra azt jelenti, hogy sem gondolkodás tekintetében, sem zeneileg nincsenek korlátaink: kísérletezhetünk, elegyíthetjük a stílusokat, olyan mértékben, ahogy csak szeretnénk.
Eddig három nagylemezetek és egy EP-tek jelent meg. Meg tudnál rajzolni valamiféle zenei ívet, amely mentén, albumról albumra változott a muzsikátok?
Számunkra ez egy evolúciós folyamat volt. Valamennyi album önálló „személyiséggel”, arculattal rendelkezik. Az első (Unbreakable Fury – 2010) azoknak a daloknak a gyűjteménye, amelyeken több évig dolgoztunk. Ez volt az első próbálkozásunk arra, hogy kialakítsuk azt a hangzást, zenei világot, amelyet elképzeltünk magunknak. De ez még nem a végcél, csupán egy közbülső állomás volt. A második anyag (An Uncertain Collision – 2012) hozta meg az áttörést, amikor megértettük, hová tartunk, és oda hogyan tudunk eljutni. A legutóbbi lemezünk pedig (Fearless – 2015) az a pont – legalábbis számomra –, amikor sikerült megfejtenünk a kódot, és megvalósítanunk azt, amit az elején célként kitűztünk maguk elé.
Miért és hogyan támogatott benneteket a Mexikói Kulturális és Művészeti Tanács, valamint a Nemzeti Kulturális és Művészeti Alap?
Az említett szervezetek pályázatot írtak ki olyan projektekre, amelyek valamilyen módon támogatják a mexikói kultúrát. Mi is beneveztünk, és el is nyertünk egy bizonyos összeget. Egy következő alkalommal pedig, amikor hasonló lehetőség adódott, a legutolsó lemezünk megjelentetését sikerült finanszíroztatni velük, plusz még néhány repülőjegyet is kaptunk tőlük. Részben szerencsénk volt, ugyanakkor e mögött rengeteg munka is áll a részünkről.
Két „újoncotok”, César Gallegos gitáros, szaxofonos és Dani Montes ütőhangszeres mikor és milyen körülmények között került a csapatba?
César 2012-ben csatlakozott hozzánk. Szomorúan vettünk búcsút alapító gitárosunktól, Félix Carreón-tól, és mivel nem volt konkrét ötletünk, hogy ki vehetné át a helyét, tartottunk egy nyílt meghallgatást, amin aztán lecsaptunk César-ra.
Dani körülbelül egy éve van velünk. Legutóbbi ütősünk, Ignacio Ceja megnősült, és úgy döntött, hogy innentől kizárólag salsát fog játszani (saját zenekar alapított, és nagyszerű, amit csinálnak). Mindez komoly fejtörést okozott nekünk, és Luis-nak valahogy eszébe jutott, hogy a volt szomszédja is ütőhangszeres; meghallgattuk, és ember, fantasztikus volt!
Hogyan születnek a dalaitok? Külön dolgozzátok ki az alapokat, és hozzátok az ötleteket, vagy közös jammelések alkalmával jönnek a témák?
Luis és César hozza a dalok vázát, ezt követően találom ki hozzájuk a dob- és perkatémákat, majd a közös jammelések alkalmával születnek meg a dallamok, illetve döntjük el, hogy működnek-e az így született dalok vagy sem. Ez egy meglehetősen komplikált és hosszú folyamat, ugyanakkor nagyon élvezetes is.
Legutóbbi albumotok, a Fearless maszterizálását a francia Brett Caldas végezte, aki sok más mellett Arjen Lucassen-nel és a Cynic-kel is dolgozott. Vele hogy jött létre a munkakapcsolat, illetve neki milyen szerepe volt a végső hangzás kialakításában?
Brett kép olyan csapattal is dolgozott korábban, akiket a barátainknak mondhatunk. Egymástól meglehetősen különböző zenei világot képviselnek: az Agora progresszív metalt, a Voltax pedig tradicionális heavy metal-t játszik. Hallgattam az albumaikat, és le voltam nyűgözve, hogy milyen jól szólnak, hogy Brett milyen jól kitalálta mindegyiknek a maga hangzását. Felkértem, és óriási élmény volt a vele való együttműködés. Fogta a végső keverésünket, és átalakította azzá, amit mi ki szerettünk volna hozni belőle. A részeket összeragasztotta, minden apró darabkát a megfelelő helyre.
Eddig két-háromévente jelentek meg albumaitok. Legutóbbi lemezetek, a Fearless 2015-ben látott napvilágot. Indokolt a kérdés: mikor érkezik az újabb Acrania-anyag?
Már elkezdtünk dolgozni rajta. Eddig nagyjából három dal váza állt össze. A jövő év közepére remélhetőleg fel is tudjuk mutatni a végeredményt.
Van-e már esetleg címe az albumnak?
Nincs. Még szövegek sem születtek a dalokhoz.
Korábban többször is turnéztatok már Európában. Hogy látod, mi a különbség a mexikói és az európai koncertek közönségének viselkedése, hozzáállása között?
Az európai közönségre rásütötték azt a stigmát, hogy hűvösebben viselkedik, nehezebben lehet hatni rá. Én viszont azt tapasztaltam, hogy ahol csak játszottunk, mindenhol nagyszerű élményekre, pozitív tapasztalatokra tettünk szert. Vicces volt látni, ahogy az emberek egyszerre próbáltak táncolni és headbengelni a zenénkre. A mexikói/latin rajongók lazábbak, ennek ellenére őket sem olyan könnyű meghódítani.
Számíthatunk-e arra, hogy a közeljövőben ismét átruccantok az Óvilágba, és ez alkalommal Magyarországot sem kerülitek el?
Keményen dolgozunk azon, hogy újra eljuthassunk Európába. Ha ez sikerül, természetesen örömmel mennénk Magyarországra is!
Addig is, amíg ez megtörténik, mit üzensz a magyar metalrajongóknak?
Köszönöm, hogy támogattok bennünket! Ezt rendkívül nagyra értékeljük. Remélem, hogy jövőre találkozunk, egyébként pedig Pokolgép… Metal Az Esz! (ezt így írta – C.)
Leave a Reply