Nagaarum után egyből jött is a következő megkeresés, mégpedig az Omega Diatribe részéről. Köszönet mindkét zenekarnak, hogy jelentkeztek, nekik is jól jön, ha minél több felületen írnak róluk! Mint már korábban említettem, szívesen gépelek ajánlót olyan hanghordozókról, amelyek elnyerik a tetszésemet, főleg akkor, ha nem magamtól találok rájuk. A Trinity nagylemez Hájer Gergőtől érkezett meg hozzám, és erről a kiadványról is örömmel értesítem az olvasókat. Óriási különbség van a két zenei stílus között, de mivel a metal-on belül szinte minden alfajban vannak kedvenceim, nem idegenkedem egyik korongtól sem.
Nos, azért el kell mondanom, hogy az a közeg, amelyben a budapesti együttes mozog, egy kicsit kimaradt az életemből. A groove metal, a metalcore, a deathcore, a djent és hasonlók eddig nem igazán fogtak meg, kevés zenekart is ismerek, az Omega Diatribe ezekből a stílusokból rakja össze zenéjét, így egy csöppet idegen területre vetődtem. Ők nehéz groove-okkal telepakolt, poliritmikus metal-nak aposztrofálják zenéjüket, ami egész pofás meghatározás, és fedi is a valóságot. Hajtott a kíváncsiság, mert úgy voltam vele, hogy biztos csak én vagyok felületes, talán érdemes jobban beleásnom magamat ilyesmi muzsikákba, és többszöri ismerkedés után azt mondom, nagyon korrekt lemez a Trinity, viszont úgy érzem, nagy rajongója továbbra sem leszek az efféle stílusnak, de a Trinity-t jó érzés meghallgatni.
Már nem emlékszem melyiket, de az egyik korábbi kiadványukat néhányszor lepörgettem (szerintem a Iapetus-t), amikor még Komáromi Gergely állt a mikrofonnál, de az az igazság, hogy mélyebben nem merültem el benne. Az új korong hatására, azt hiszem, „kötelességem” előbányászni minden eddigi albumukat.
Akármi is lenne a véleményem a zenekar munkájáról, óriási elismerésem irántuk, mert jelenleg ott tartanak, ahová a legtöbb banda a legmerészebb álmaiban sem fog soha eljutni, ugyanis az Omega Diatribe már nemzetközileg is (el)ismert együttes. A Trinity producere Tue Madsen (kell-e őt bemutatni?), aki bivalyerős és arányos hangzást biztosított a lemeznek, valamint az amerikai Independent Ear Records már korábban felkarolta a bandát, a mostani album pedig a Metal Scrap Records égisze alatt jelent meg. Ilyen háttérrel és színvonalas muzsikával meg is érdemlik a fiúk, hogy külföldön is bólogassanak a muzsikájukra!
Ezen a lemezen Lucsányi Milán énekel, mivel tavaly megváltak Komáromi Gergelytől, az alapítók közül Hájer Gergő gitáros és Szathmáry Ákos basszusgitáros van a zenekarban. Rajtuk kívül Kiss Tamás dobos és Höflinger Tamás gitáros alkotja a jelenlegi tagságot.
A srácok nem viccelnek, kegyetlen erővel húznak a nóták; nem pelenkásoknak való ez a zene, az mindenképp elmondható, de ahhoz, hogy a teljes lemez élvezhetővé váljon, a nagy aprítás közepette szélessé kell tenni a zenei palettát, és megjegyezhető énektémák szükségeltetnek. Ha ezek rendelkezésre állnak, szabad jelzést kaphat a zenekar a siker felé vezető úton, de ez persze elméleti síkon van, mivel ehhez rengeteg egyéb tényezőnek is klappolnia kell.
A két gitáros remekül penget végig az albumon, hallatszik, hogy nagyon nagy műgonddal írták meg a gitártémákat, és ez nem csak a torzított „reszelésekben” nyilvánul meg, hanem a különböző gitáreffektek, harmóniák használatában is, amelyek jól színesítik a dalokat. Jó példa erre a Replace Your Fear című nóta, amelynek a végén egy kis billentyűvel is levezetnek, de az egyik kedvencemben, a Chain Reaction-ben is megvannak ezek a hangulati betétek. A hangsúly azért a súlyos részeken van, a hangszeres egységet Lucsányi Milán torokszaggató énekkel támogatja meg, és ezek így együtt elég ütős egyveleget adnak.
Dicséret illeti a ritmusszekciót is: Kiss Tamás technikás, egyben húzós játékával sokat emel a lemez színvonalán, Szathmáry Ákos bőgős szintén mestere hangszerének, ez akkor a legszembetűnőbb, amikor csak szólóban a basszusgitár pattog, mint a Filius Dei című dal első felében, de nem nehéz észrevenni a négyhúrost a „sűrűben” sem. Ez a fajta zene amúgy is sokat épít a ritmusszekcióra, és a srácok nem is vették félvállról a basszusgitár-dob összjátékot, biztos bástyaként emelkedik ki a nótákból a két hangszer kombinatív együttese.
Általában a középtempó dominál, de a Spinal Cord Fusion-ben megmutatják a fiúk, hogy a gyors tempók sem idegenek tőlük. Néha azért visszaváltanak a dalban, hogy erőt gyűjtsenek a következő sebes témához, de a sebességfokozás inkább csak ebben a tételben jelenik meg.
Van két nóta, amelyek kilógnak a sorból, az egyik az Oblation, amely narrátor-szerű szövegeléssel előadott pihentető, a másik a záró tétel, a Tukdam, ami egy lazább és kissé metal-idegen dal. Mindkettő jól jön a hatalmas zúzás közepette, ezeket hallgatva egy kicsit rendeződnek az agysejtjeim, mert, mint mondottam, velős és durva az album.
Szóval, nagyon rendben van a lemez, de egy kicsit azért kötekednék. Lucsányi Milán kiválóan hozza az üvöltős énektémákat, de ahhoz, hogy még magasabb színvonalon pörögjenek a számok, egy kicsit több változatosságot kérnék. Nem feltétlen kellenek dallamos refrének, de néhány jó kiállás, megjegyezhetőbb sor szerintem még beilleszthető, és akkor a csúcson lesz a zenekar. Nem mondom, hogy nincsenek ilyesmik, csak én vagyok elégedetlen alak, egy hangyányival többet szeretnék ezekből. Ez csak egy apró észrevétel, így is kiváló hallgatnivaló a Trinity; mostanában egy kicsit morcos hangulatban vagyok, ezért jólesik ez a zúzós muzsika. De szerintem a következő lemezre elő is fognak kerülni az általam „követelt” vokális részek, és akkor a maximális pontszám sem marad majd el.
Nagy jövő áll az Omega Diatribe előtt, kívánom, hogy minden összejöjjön nekik, mert megérdemlik!
Leave a Reply