Köztudott, hogy a dél-amerikai metal bandák előszeretettel ápolják a ’80-as évek hagyományait, szívügyüknek érzik az old school szellemiség életben tartását. Különösen Brazília jár az élen e tekintetben (Violator, Farscape, Whipstriker stb.), de mostanság mintha Chile is kezdene felkapaszkodni a mezőnyhöz.
A jelen cikkem tárgyaként funkcionáló Maniax szintén Dél-Amerikában bontott vitorlát, egészen pontosan Argentínából, Buenos Aires-ből származik. A zenekart 2014-ben Maxi Cabrera énekes/gitáros, Antonio Reinoso dobos és Leandro Tuerca Bustamante basszusgitáros hívta életre, akik mindemellett a Tungsteno-ban is érdekeltek. A próbák 2015-ben kezdődtek el, miután Antonio-t váltva Manuel Vivona, illetve Rodrigo Ceolin gitáros csatlakozott hozzájuk. Hasonlóan a Tungsteno-hoz, agresszív hangzású, régi iskolás thrash/speed metalban gondolkodtak, mondanivalójuk pedig egy háromszámos EP-ben, a Maníacos-ban öltött testet.
Környezetükben, tehát a Buenos Aires-i színtéren kedvező fogadtatásra talált az anyag: az EP megjelenését követően folyamatosan koncerteztek, 2017-ben többek között a Violatornak nyitottak, illetve több helyi bandával osztották meg a színpadot. Menet közben Rodrigo Ceolint Sergio Haylan váltotta, majd még ugyanebben az esztendőben határozták el, hogy drasztikusan változtatnak a zenei világukon, és ennek következményeként a tradicionális heavy/speed metal irányába fordultak.
Az egész esztendőt a gyakorlásnak, stílusuk tökélyre fejlesztésének szentelték, és újabb tagcseréket követően (Facundo Gonzalez lett az új dobos, míg Marcos Leiva énekesként lépett be) a legénység kvintetté bővült. Változás állt be a nyelvben is, lévén, hogy az eddig használt portugál helyett az angolra tértek át. Az új, megváltozott tagságú banda első kiadványa ez a háromszámos EP. Az a bizonyos zenei metamorfózis annyit jelent, hogy a Metallica Kill ’Em All lemezét vették alapul, amelynek hatásait alaposan magukba szívva készítették el felvételeiket.
Mind a Hellbound, mind pedig a Heavy Metal Butcher olyan érzést keltenek, mintha a ’83-as stílusdefiniáló alapműről maradtak volna le, mi több, a számokban a Hit the Lights, illetve a Jump in the Fire motívumai, riffjei érhetők tetten, a She’s a Maniax Michael Sembello-feldolgozás pedig nem más, mint a Flashdance egyik betétdalának az átirata. Nem hallgathatom el, hogy noha az alapok, a zene, a megvalósítás nagyon tetszik, Marcos Leiva hangján van még mit javítani: egy kicsit hamisnak érzem, nincs meg benne az a karakter, düh, ifjonti hév (szenvedély?), mint ami a korai James Hetfield-ben, Dave Mustaine-ben, vagy Tom Araya-ban megvolt.
A zenekar jelenleg a bemutatkozó albumán dolgozik, amelyet idén októberben terveznek megjelentetni. A potenciál, lelkesedés megvan bennük, azonban az éneken mindenképpen javítaniuk, változtatniuk kell, ha valamilyen eredményt szeretnének felmutatni, jó esetben ugyanis simán az Enforcer, a Cauldron, a Skull Fist stb. konkurenciái lehetnének. A történet tehát folytatódik…
Leave a Reply