Hammerfall: Legacy of Kings (1998)

Ahogy minden más, évtizedeken átívelő projektnek, a fémzenének is megvolt a maga evolúciója: a hard rockból kinőtt a heavy metal, abból (vagy azzal párhuzamosan?) a thrash, a black, a death, a doom, majd megjelent a grunge, a groove, a gótikus és az indusztriál, majd a nu metal… A mag szárba szökkent, a törzs elágazott, s az ágakon terjedelmes lombkorona hirdette a műfaj sokszínűségét, rendre megújulni képes voltát.

Aztán a ’90-es évek második felében megszólalt egy tiszta hang, amely kicsengett ebből a kakofóniából, az irányzatok kusza egymásmellettiségéből, amely úgy volt új, hogy visszanyúlt a múltba, s amelynek gazdája a ’80-as évek legszebb tradícióinak zászlaját emelte a magasba. Ők voltak a Hammerfall és az 1997-es Glory to the Brave album.

Persze nem lenne korrekt egyedül őket megtenni az igaz hit harcosainak, a műfajt megőrizve megújítóinak, hiszen számos olyan csapat volt, akik az izgalmasan zavaros ’90-es években is végig őrizték a lángot. Hogy csak a legnagyobbakat említsem, az Iron Maiden, a Judas Priest, a Saxon, Ozzy, Dio, a Manowar, a Rage, a Helloween, a Running Wild, az Accept és a Gamma Ray is tartotta a frontot, még ha a többségük nem is ebben az évtizedben alkotta legerősebb albumait.

Mégis, a Hammerfall tagjai voltak azok, akik az asztalra csaptak, mondván, a HEAVY METAL messze nem az, amit a Korn, a Limp Bizkit, a Deftones, a Linkin Park, a Papa Roach, vagy a Coal Chamber játszik. És megmutatták, hogy hogyan kell egyszerre magabiztosságtól és erőtől duzzadó riffeket, valamint fülbemászó refréneket írni. Ez újra az a kissé klisés, királyos-kardozós metal volt, amit ismertünk, és amivel a ’80-as években megszerettük a műfajt.

Ugyanaz volt, és mégis más. Képzettebbnek, tudatosabbnak tűntek, mint elődeik, a fejlettebb technika és a zenészek profizmusa is magasabb szintre emelte ezt a muzsikát, mint ahol annak idején a pionírok álltak.

1997-et szokás korszakhatárnak tekinteni, holott a Glory to the Grave is csak egy próbálkozás volt. Oscar Dronjak-ék magas tétben játszottak, és nyertek. Csak az elkövetkező időszakban, az évezred végére izmosodott meg és nyert létjogosultságot az old school heavy metal, a Hammerfall újabb albumai által és az olyan harcosok megjelenésével, mint az Iron Savior, a Freedom Call és társaik.

A Hammerfall-t 1993-ban, a svédországi Göteborgban alapította Oscar Dronjak gitáros, aki elsőként Jesper Strömblad dobost (később gitáros), majd Niklas Sundin gitárost és Mikael Stanne énekest nyerte meg az ügynek. A csapat egyfajta hobbizenekarként, mellékprojektként indult, hiszen Dronjak-nak és Strömblad-nak akkoriban még ott volt a death metalt játszó Ceremonial Oath, majd előbbi a Crystal Age-et indította útjára, utóbbi mind több energiáját szentelte az 1990 óta létező In Flames-nek, Sundin-nak és Stanne-nak pedig ugyancsak az évtized eleje óta volt zenekara: a Dark Tranquillity.

Így aztán nem véletlen, hogy az 1997-es debütalbumra közülük már csupán Dronjak maradt hírmondónak. Aki viszont egy évvel korábban rátalált arra a muzsikusra, aki azóta is stabil alkotó- és harcostársa; az illetőt Joacim Cans-nak hívják, és valamennyi Hammerfall-albumon az ő éneke hallható.

A Glory to the Brave sikere felbátorította a csapatot (lásd az album címét!), és töretlenül haladtak tovább a megkezdett úton. Tovább finomítva a bevált receptet, egy, a debütalbumhoz hasonlóan ütős lemezt hoztak össze. Bár… de erre majd mindjárt részletesen is kitérek.

A felállás látszólag több ponton is változott, de ha jobban megnézzük, bár Patrik Räfling az előző stúdiózás alkalmával még nem volt hivatalosan a csapat tagja, az anyagot ő dobolta fel, és Stefan Elmgren is játszott az 1997-es korongon, egy nótában elektromos, ahol pedig kellett, akusztikus gitáron. Így az egyetlen új érkező a basszusgitáros Magnus Rosén volt. Aki pedig láthatatlanul segítette a csapatot, az Jesper Strömblad volt, aki a lemezen hallható tíz dalból nyolcnak is társszerzője.

És akkor itt jön az a bizonyos „bár”: ha a lemezanyagot hagyományos A és B oldalra osztjuk, elmondható, hogy míg előbbi hibátlan, utóbbi messze nem hozza ez első öt dal színvonalát. Míg az A oldal egy az egyben mehetne egy Best of válogatásra, az album másik feléről semmi.

Az anyag két bivalyerős, gyors szerzeménnyel indít: a Heeding the Call ugyan egy kissé klisés, de az óóó-zós kórusaival együtt is lehengerlő, a címadó nóta pedig ezt a lendületet és fogósságot viszi tovább. Utánuk a döngölős Let the Hammer Fall következik, majd a Dreamland a maga anakronisztikus, megadallamos refrénjével, amitől a dal az album (egyik) legjobb tételévé lép elő. A lírát a Remember Yesterday képében kapjuk meg, amely szerintem a Glory to the Brave mellett a csapat legszebb balladája.

A lemez szépen kivitelezett, dallamos szólói nem illeszkednek a „retró”, old school vonalba, de ez nem csökkenti az anyag értékét, éppen ellenkezőleg: többek között ettől is több a Hammerfall, mint egy múltba merengő banda. Joacim Cans nem tartozik a műfaj legjobb torkai közé, de a feladatát maximálisan megoldja, orgánuma is a csapat védjegyei közé tartozik.

Kevesebb emlékezetes pillanat jön szembe velünk az anyag második felében. Az At the End of the Rainbow egy Black Sabbath-os (Heaven and Hell) alapriffre épül, és több szempontból is úgy érzem, hogy kilóg a lemezről. Furcsa a refrén dallama, az ének/a kórus hangja, különleges hangzású a szóló – mintha nem is a Hammerfall-t, hanem, mondjuk, az Accept-et hallanám.

Aztán jön a „kötelező” feldolgozás: jól nyomják a Pretty Maids Back to Back-jét (ahogy az előző lemezhez felvett Child of the Damned-et és Ravenlord-ot, valamint a Legacy of Kings-hez bónuszként mellékelt Eternal Dark-ot, I Want Out-ot és Man on the Silver Mountain-t); le sem tagadhatnák, hogy történetük hajnalán több feldolgozást játszottak koncertjeiken, mint saját nótát.

A Stronger Than All és a Warriors of Faith sem tölteléknóták, ám itt mintha már fáradna a háromnegyed órás anyag. A lemezt záró lassú nótát, a The Fallen One-t ráadásul mintha női hangra írták volna, Cans-nak itt nem annyira állnak jól a magasak. Ráadásul a dal nem is olyan emlékezetes, fogós szerzemény, mint a Remember… Érdekes egyébként, hogy mindkét lírai szám „oldal végére” került.

Mindent egybevetve, a Legacy of Kings így is a kedvenc Hammerfall-albumom. (Vagy a kedvenc A oldalam a csapattól?) Ezt követően nagyjából a Crimson Thunder lemezig követtem figyelemmel a zenekar pályafutását. Ami kezdetben friss levegőként hatott a színtéren, idővel egy kissé egysíkúvá vált számomra. Ezzel együtt minden elismerésem a svédeknek: a ’90-es évek második felében merész lépés volt egy ilyen true metal anyaggal előrukkolni. Mindenesetre bejött a számításuk, valószínűleg sok rajongónak jól esett a sok oldalcsapás, mellékág után visszatérni a főmederbe.

A cikk szerzője: Coly860 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*