Ezt a lemezt a progressziv power/thrash címke alól vettem le a polcról, a dalokat hallgatva kezdetben mégis volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy ez valami nagyon új, nagyon divatos, nagyon fiatalos, nu metal-os, valamilyen „-core”-os muzsika, ami az életkoromból fakadóan alapvetően nem az én zeném. Idegennek, távolinak éreztem magamtól, ugyanakkor mégis vonzott, hiszen a szerzemények tisztán, erőteljesen szólnak, a gitártémák szépen kimunkáltak, a döngölő riffeket itt-ott billentyűs díszítések színesítik, és fogós refrének koronázzák meg.
Korábban soha nem hallottam még ennek az amerikai csapatnak a nevét (most láttam, hogy idén áprilisban ők voltak az egyik előzenekar a Geoff Tate’s Operation: Mindcrime budapesti koncertjén), így azt gondoltam, kezdőkről, tizenéves muzsikusokról lehet szó. Ám kiderült, hogy az Atlantából származó kvintett még 2001-ben alakult, és – két EP mellett – ez már a negyedik nagylemezük. A zenekar tagjai jelenleg Steve Braun énekes, Jon Bodan szólógitáros, Max Eve ritmusgitáros, Skyler Moore basszusgitáros és Aaron Baumoel dobos.
A most augusztus 3-án megjelent, szűk 50 perces album dalai nem annyira komplexek, hogy a csapat zenéjére egy az egyben ráhúzhassuk a „progresszív” jelzőt (egyedül a záró tétel hossza haladja meg a hat percet). Nem beszélve arról, hogy az anyagon időnként némi Rammstein-hatás is tetten érhető (Desolate); az egyik-másik számban (The Church of Me) hallható Stryper-es, King’s X-es refréneknek, vokáloknak, himnikus kórusoknak köszönhetően pedig olyan érzésem volt, mintha egy keresztény metal csapatot hallgatnék. Ezt ellenpontozandó, Bodan és Moore gyakran ragadja magához a mikrofont, hogy az említett dallamosságot – Steve Braun hangját és a szintetizátor-hangfátyol lágyságát – death metal-os hörgésekkel ellensúlyozza.
A Halcyon Way muzsikája a fentiek miatt elég nehezen kategorizálható, na meg persze azért is, mert ők maguk is albumról albumra változnak. Saját bevallásuk szerint ez lett az eddigi legmetálosabb anyaguk, amelyen egészséges arányban épülnek egymásba a súlyos hangszeres és a melodikus énektémák. Nekem összehasonlítási alapként a Queensryche, a Kamelot, a Symphony X és az Eldritch zenei világa ugrott be, de mint látható, elég sok, egyéb forrásból merítenek inspirációt, másrészt muzsikájuk bármelyik felsorolt csapaténál súlyosabb. (Ha csak arra gondolok, ahogy a Desolate beindul!)
Lírai szerzemény nem került a lemezre, de a Halcyon Way így sem marad le dallamosságban a fent említett csapatok mögött. A The Church of Me-ben például még női vokált is bevetnek. Az anyagot alapvetően változatosnak tartom, ám körülbelül a kilencedik dal magasságában még így is volt nálam egy kisebb holtpont; soknak, hosszúnak éreztem az anyagot.
Amennyire zavart eleinte a modern íz a csapat zenéjében (Slaves to Silicon, The Church of Me), mostanra annyira közel került hozzám a lemez. Ha kedvenc nótát kell említenem róla, a címadó szerzemény mellett a Blame-et és a Primal Scream-et mondanám, egyébként az egész anyag (egyre jobban) tetszik, úgyhogy az első egy-két hallgatás után a nevük mellé írt négyest egy fél ponttal felfelé korrigálom.
Leave a Reply