Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy Ghost lemezről fogok ajánlót írni, ráadásul teljesen önszántamból. Mostanra ért utol a csapat friss albuma (az előzőeket nem ismertem), így szűz fülekkel ültem le meghallgatni a sokak által dicsért-kritizált anyagot.
Aki szereti a zenekart, annak feleslegesen dicsérem a Ghost új lemezét, akinek előítéletei vannak velük szemben, annak is. Inkább azokhoz szólok, akik – hozzám hasonlóan – eddig nem vettek tudomást Tobias Forge-ék munkásságáról.
Csak a rend kedvéért: a svéd csapat 2006-ban alakult, és a jelenlegi a negyedik nagylemezük. A csapat öt hangszerese (Nameless Ghouls) a színpadon egyen-ördögmaszkot visel, a frontember Tobias Forge pedig a legutóbbi időkig Papa Emeritus karakterét öltötte magára, újabban pedig ő a Kardinális.
A Ghost izgalmas, jó és szép zenét játszik új albumán. Lehet fanyalogni, hogy elárulták a műfajt, hogy eladták magukat, ám szerintem két dolog fontos: hogy ők élvezzék, amit csinálnak, és legyenek olyan rajongók, akiknek tetszik a zenéjük. Akiknek pedig nem tetszik, az nem hallgatja őket.
Más kérdés, hogy mennyire metal az, amit a Prequelle-en hallunk. Gyakorlatilag semennyire. Az anyag nyomokban tartalmaz némi kemény zenét; sokszor volt olyan érzésem, hogy mintha a ’70-es évek végének AOR zenekarait, a Journey-t, Kansast hallanám. Egy kevés indusztriális hatás is tetten érhető benne, egyébként pedig kellemes, hallójáratokat simogató, jórészt lírai muzsika kapott helyet az albumon, óriási dallamokkal, fogós refrénekkel. Nálam ez a lényeg, a külsőségek, az imázs, a velük kapcsolatos pro és kontra ideológiák nem igazán érdekelnek.
Pontosabban az anyag nagyobb része tetszik, a See the Light című szerzemény viszont már számomra is túl lágy, túl nyálas. A Rats viszont az album talán legkeményebb dala, azért is nevezném ezt a nótát a kedvencemnek. De ugyanígy bejön az instrumentális Miasma, amelyben végig a szintetizátordallam viszi a prímet; a nóta fokozatosan épül fel, a harmadik perc végén gyorsul be, a negyedik perc után pedig belép a szaxofon – őrült jó!
A Pro Memoria az album legemelkedettebb dala: „Don’t you forget about dying / don’t you forget about your friend’s death / don’t you forget that you will die?” – énekli Forge, s a patetikus hatást zongora, valamit kórus erősíti. Plusz a néhány nótával később elhangzó Helvetesfönster – mintegy reprízként – újra megismétli a dal fő motívumait. Az anyagot záró Life Eternal tartalmilag mintegy ellenpárja ennek a témának, és ugyancsak szomorúan szép dal.
Koncertre talán nem mennék el, de a zenekar korábbi munkáiba szívesen belehallgatnék. Ghost-kedvelők, mely albumokat ajánljátok? (Mondjuk, nincs olyan sok.) Popzene, viszont zseniális, amit csinálnak. Mivel a Prequelle-t, mint írtam, nem tartom metal albumnak, a pontozásától is eltekintenék.
A közmegegyezés alapján az első Ghost-album az igazi. Tény, hogy egyre poposabb a banda, bár amúgy sem azt várom Forge úrtól, hogy legyalulja az agyam. Arra ott van a Repugnant 2006-os albuma. Akkoriban alighanem még nem volt annyira büszke rá az anyukája, mint manapság :).