A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején a San Francisco-i öböl környékén felbukkant metal zenekarok valóságos forradalmat indítottak el hazájukban. Ugyanolyan meghatározóvá nőtte ki magát az ottani színtér, mint a Los Angeles-i vagy a New York-i, egyben ez a három régió lett az amerikai metal élet legfontosabb, legjelentősebb központja. Nyomukban később más helyeken is – például Chicago-ban, Texasban és New Orleans-ban – jöttek létre metal „birodalmak”, de azok népszerűségben, ismertségben valamelyest elmaradtak, eltörpültek a „nagy hármas” árnyékában.
A ma már csak Bay Area-nak nevezett térségben San Francisco és Oakland voltak a metal központok, a csapatok zöme ebből a két városból származott. Jellemző volt azokra az időkre, hogy a bandák az egészséges versenyfutás mellett támogatták is egymást, komoly barátságok szövődtek a zenészek között, és az is közös volt bennük, hogy szinte mindegyikük a Combat Recordsnál kötött ki.
A Forbidden a másodgenerációs vonal egyik alapvető zenekarává avanzsált az évek folyamán, környezetükben, illetve világviszonylatban is az egyik legnépszerűbb, legjobb, legsikeresebb formációvá váltak. Történetük 1985-ig nyúlik vissza, ebben az esztendőben alakították a zenekart – még Forbidden Evil-ként – Craig Locicero és Robb Flynn gitárosok, Russ Anderson énekes, Jim Pittman dobos, illetve John Tegio basszusgitáros. Három demójuk (Demo 1985, Rehearsal 1985, Endless Slaughter 1986), valamint a March into Fire élő változatát tartalmazó, 1986-os Eastern Front 3: Live at Ruthie’s Inn válogatás révén egyrészt villámgyorsan felhívták magukra a figyelmet, másrészt pedig komoly reputációt építettek maguk köré.
Egy év múlva azonban tagcserék zajlottak le soraikban: Flynn-t Glen Alvelais, Pittman-t Paul Bostaph, Tegio-t Matt Camacho váltotta, a megváltozott összetételű tagság pedig további három demót jelentetett meg, az As Good as Dead-et, a March into Fire-t és a Demo ’87-et, mindegyiket 1987-ben. Utóbbi elméletileg három számot tartalmazott, az As Good as Dead csak néhány példányon volt hallható, amelyeket nem terjesztettek, egyben ez volt az utolsó felvételük Forbidden Evil-ként, mivel nevüket ezután szimplán Forbidden-re változtatták, amelynek oka az volt, hogy el akarták kerülni, hogy black metal bandaként skatulyázzák be őket.
Érdekesség, hogy a bemutatkozó album felvételeire három különböző stúdióban, az Alpha & Omega-ban, a Studio 245-ben, illetve a Prairie Sun-ban került sor, a produceri teendőket John Cuniberti és Doug Caldwell látták el, míg a maszterizálást a Bernie Grundmanben Nimbus vállalta magára. A nyolc dalt tartalmazó nagylemez igazából csak három új nótát vonultatott fel, mivel a többi ötöt a Forbidden Evil demókról mentették át, amelyek közül háromnál (Chalice of Blood, Forbidden Evil, As Good as Dead) Robb Flynn társszerző volt, a többi az Anderson–Locicero–Alvelais trió nevéhez fűződik.
Itt is elsütöm, amit már korábban többször, hogy ’88-ban igen nagy idők jártak a Bay Area-i zenekarokra, hiszen ebben az évben már második lemezével jelentkezett a Testament, a Death Angel és a Vicious Rumors, a Vio-lence pedig szintén debütánsként állt a rajtvonalhoz. Ahogy a korábbiakban már utaltam rá, mindegyik csapat karakteres orgánumú énekeseket, technikailag maximálisan felkészült muzsikusokat tudhatott a soraiban, valamint egyéni hangzással rendelkezett. A Forbidden Evil esetében megkerülhetetlen a Vio-lence-szel történő összehasonlítás, ami Robb Flynn személyét tekintve abszolút érhető, azonban csak a lendületben, a feszességben, a gyorsaságban húzható párhuzam, másban nem.
A Judas Priest-es, zakatoló, húzós Chalice of Blood jobbegyenesként küldi padlóra a gyanútlan hallgatót, mintegy megadva az alaphangot, hogy mi várható az elkövetkezendő 43 percben. Esélyt sem ad a banda arra, hogy levegőt vegyünk, mert a szerelvény robog tovább, a borongós kezdésű, majd kapkodósba váltó, Slayer-ihlette Off the Edge-be. Nem véletlen, hogy Dave Lombardo távozása után Paul Bostaph-ra esett a Slayer választása: gyilkos pörgetései, intenzív, magabiztos, precíz játéka a legjobb dobosok közé emelte őt.
Az Alvelais/Locicero páros egyértelműen a Hanneman/King, Piercy/Altus, Skolnick/Peterson, Flynn/Demmel, Cavestany/Gus Pepa duó szintjét képviseli, mániákus riffelésük, váltott szólóik élményszámban mennek. Hála a kitűnő hangzásnak, Matt Camacho futamai is kitűnően hallhatók; nem pusztán az alapozásra szorítkozik, hanem markánsan hozzájárul a végeredményhez. Russ Anderson hangja – ahogy Sean Killian-é is – teljesen unikum, azonban ellentétben a Vio-lence vokalistájával, a csillárrepesztő, lúdbőrözést kiváltó sikolyok, illetve dallamok terén egyaránt otthonosan mozog, így e tekintetben David White-hoz lehet(ne) hasonlítani.
A csapat mesterien keverte a dallamokat a technikával és a komplexitással; ahogy a többi Bay Area-i banda, úgy ők sem tagadták le NWOBHM hatásaikat, mégpedig olyannyira nem, hogy a címadó tétel galoppozós részei egy az egyben az Iron Maident idézik. Mindezeken kívül egyfajta sötét, misztikus, vészjósló hangulat is átszövi az anyagot, amelyre a Through Eyes of Glass t, illetve a Feel No Pain-t hozom fel példaként. Semmiképpen sem hagyhatom ki a March into Fire-t: ez a dal a Forbidden és az egyetemes thrash színtér egyik legjobb felvétele.
A borítót az a Kent Mathieu készítette, akinek a nevéhez többek között az Artillery By Inheritance-ének, az Autopsy Severed Survival-jának, az Exhorder Slaughter in the Vatican-jának, a Heathen Breaking the Silence-ének, vagy a Possessed The Eyes of Horror-jának a grafikái fűződnek.
Minthogy szóba hoztam a Bostaph–Slayer kapcsolatot, jöjjön egy érdekes adalék a dobostól, hogy amikor megjelent a Reign in Blood, hogyan viszonyultak hozzá, illetve konkrétan a zenéléshez: „Emlékszem, egy házibulin voltunk éppen, amikor meghallottam valamit a szomszéd szobából. Egy jointot szívtam, és a beszélgetés kellős közepén otthagytam azt, akivel éppen dumáltam. A másik szobában egy kismagnót ültek körül a többiek: Craig Locicero biztosan ott volt, de lehet, hogy a másik gitárosunk, Robb Flynn is. Kérdeztem, mit hallgatnak, mondták, hogy az új Slayert. Csak álltam ott, és szó nélkül végighallgattuk a lemezt. Miután lement a huszonvalahány perc, Craig-re néztem, és azt mondtam: szarok vagyunk”.
Olyan szarok valószínűleg nem lehettek, mert meghívást kaptak a negyedik alkalommal megrendezésre került Dynamo fesztiválra, ahol az Armored Saint, a Savatage, a Sacred Reich, a Sleeze Beez, a Holy Moses és a Fatal Destiny társaságában léptek fel – ezt a koncertet örökítette meg a csapat Raw Evil EP-je.
Ezután Glen Alvelais kilépett, a helyét Tim Calvert (R.I.P.) vette át, így a Twisted into Form-on már az ő játéka volt hallható, azonban a thrash háttérbe a szorulása, a death metal, majd a grunge felívelése, valamint a kiadó meghátrálása jégre tette a bandát, míg Paul Bostaph 1992-ben a Slayerbe igazolt. Az akkori helyzetre eképpen emlékezett vissza az idén elhunyt gitáros, Tim Calvert:
„Amikor megjelent a Twisted into Form, a kiadónk világosan kijelentette, hogy nem hajlandó több pénzt fektetni a zenekarba. A Pantera mögött például súlyos összegek álltak, és ezáltal lettek ők egyre nagyobbak. A kiadójuk hitt bennük, és mindent megtett értük. A Combat tulajdonosa pontosan tudta, hogy ha ugyanannyi pénzt ad nekünk a háttérmunkákra, mint az előző kiadványunknál, akkor hasonló profitra tehet szert, mindenféle rizikó nélkül. Folyamatosan hajtott minket, azonnal akarta az új anyagot, de a feltételek nem voltak teljesen megfelelőek, mi pedig ellenálltunk a nyomásuknak, mert nem akartuk, hogy ez az új anyag minőségének a rovására menjen.
Craig Locicero, Paul Bostaph és jómagam igazán király dolgokat kezdtünk írni, összerakni. Ekkor született a Trapped, a So Dark, a My Sorrow és a Disillusions. A zenekaron belüli összhang zseniális volt. Ennek a megtartásához szükségesnek tűnt, hogy szakítsunk a Combat-tal és az akkori menedzserünkkel, Debbie Abono-val. Ekkor én még új voltam a csapatban, nem nagyon értettem a dolog üzleti részéhez, de annyit én is láttam, hogy csak hazardíroznak velünk.
Olyan emberekre volt szükségünk, akik tudják tolni a szekerünket, de sajnos nagyon kevés opciónk volt. Ennek fő oka nem más volt, mint a grunge hullám kitörése, azaz a Pearl Jam és a Nirvana óriási sikere. Az amerikai zeneipart már egyáltalán nem foglalkoztatta a metal, így az is csoda volt, hogy találtunk egy kiadót, aki le akart minket szerződtetni. Sosem felejtem el, volt egy A&R-es csajszi a RCA kiadónál, Leslie Lewis, aki megkapta a Trapped demóját. Azt mondta, kell nektek egy ember, aki hisz a zenétekben, hisz bennetek. Nos, ő volt az.
El is kezdtünk a kiadó főnökeivel tárgyalni, de akkor sajnos Paul Bostaph bejelentette, hogy távozni szeretne a csapatból. Azt mondta, nem tud többé azonosulni a metal zenével, mert isteni megvilágosodása volt. Ennek fényében három nap múlva a Slayer tagjaként vigyorgott az új promófotóikon. Lesújtó volt számunkra, hogy így átvert bennünket. Ezt követően kénytelenek voltunk dobos-meghallgatást kiírni, ahol a számtalan jelentkező között ott volt egy Cincinnati-i srác, Steve Jacobs, akivel sokat beszélgettünk, és elképedve néztük, hogy soha nem hibázik játék közben. Tudni kell róla, hogy 12 éves korától harcművészetet tanult, és fekete öves mester lett belőle. Elmondása szerint az ott megszerzett precizitást szerette volna beletenni a játékába.
Ezen felbuzdulva Craig kicseréltette Steve-vel Paul dobsávjait, és az új demókat újból elvittük Leslie-nek. Amikor az új verziókat hallgatta, egyáltalán nem volt lenyűgözve, azt mondta, ennek nincs már olyan húzása, mint korábban volt, így nem lesz üzlet. Az RCA szépen kihátrált, a tárgyalások megszakadtak…A helyzet az, hogy a YouTube-on mindenféle kópia kering, amiket még a kazettademókról vágtak össze a fanatikusok, de mi valójában csak a kiadóknak szántuk őket. Aztán valaki CD-t is csinált belőle, és az is elkezdett terjedni a rajongók körében. Egy idő után többeknek volt már meg a demó, mint a hivatalos változat…”
Személy szerint elfogult vagyok velük a Forbidden-nel szemben, hiszen mindegyik alkotásuk nagyon tetszik, arról viszont nem ők tehetnek, hogy pályafutásuk a Twisted into Form után megtört. Komoly bizakodásra adott okot a nyolc évvel ezelőtt megjelent Omega Wave, de azóta tudjuk, hogy az egyszeri fellángolás volt, a zenekar nem folytatta tovább pályafutását. Most már úgy gondolom, sajnos soha nem is fogja.
Leave a Reply