Bevallom férfiasan, bár Judas Priest-rajongónak vallom magam, életemben először most augusztus 30-án hallgattam meg a csapat bemutatkozó albumát, az 1974-es Rocka Rolla-t. Ennek egyértelműen történelmi okai vannak. A zenekar kezdeti korszakának legjobb dalait elsőként az Unleashed in the East koncertlemezen hallottam. Nagyjából ezzel egy időben szerettem bele az akkortájt frissen megjelent Defenders of the Faith albumba, amelynek dalaihoz képest az olyan korai lemezek, mint a Sad Wings of Destiny vagy a Sin After Sin színvonalát meglehetősen hullámzónak, a hangzásukat pedig elég vékonykának éreztem.
Azok pedig, akik a Rocka Rolla-t is ismerték, nemhogy kedvet csináltak volna hozzá, de egyenesen lebeszéltek róla, mondván, az még nem az a Priest, amit én szeretek. És tényleg, a most megismert anyag olyan szerzeményeire gondolva, mint a címadó dal vagy a Deep Freeze, tényleg azt mondom, hogy nem az. Mondjon valaki csak egy ismert nótát, nagy Judas-slágert a lemezről! Nem megy? Hát ez az.
Egyébként maga az anyag kellemes hallgatnivaló, érdekes kordokumentum, de tény, hogy K. K. Downing-ék ekkor még nagyon „gyerekcipőben jártak”, és első nagy nótáik – a The Victim of Changes, a The Ripper vagy a Tyrant – csak két évvel később, a Sad Wings… albumra kerültek elő a cilinderből.
Számos ilyen csapatot ismerünk, akiknek első (egy-két) anyaga még csupán szárnypróbálgatás, útkeresés, esetleg hangzás és játéktudás tekintetében sem üti meg a későbbi lemezek színvonalát. Vagy a bemutatkozó albumon elindultak egy bizonyos irányba, majd a rá következő években útvonalat módosítottak, „hangnemet váltottak”, és ennek köszönhetően lett belőlük sztárcsapat. Nemrégiben a Scorpions Lonesome Crow című alkotásáról állítottam hasonlót (itt), az alábbiakban pedig további előadókat gyűjtöttem össze, akikre ugyancsak igaz lehet ez az állítás.
Itt szeretném hangsúlyozni a szubjektivitás szerepét: ami nekem nem tetszik, az másnak lehet, hogy éppen a kedvenc anyaga az adott csapattól. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a zenekar is váltott, nem ragadt le az induláskor rá jellemző stílusnál, megszólalásnál, és hogy éppen ez az új hang lett később a siker kulcsa.
Kezdetnek ugorjunk jó messzire vissza az időben! 1968, Shades of Deep Purple, de említhetném az ezt követő The Book of Taliesyn és Deep Purple lemezeket is. Annyi bizonyos, elsősorban nem ezekért az albumokért szeretjük John Lord-ék muzsikáját. Akad ugyan rajtuk egy-két emlékezetes szerzemény (Hush, One More Rainy Day, The Painter stb.), ugyanakkor számos töltelék, feldolgozásnóta is. Hangulatos alkotások, de az „igazi” Deep Purple az 1970-es In Rock-kal robbant be a rockzene világába.
Az Accept pedig az 1981-es Breaker albummal kezdett megizmosodni; Udo-ék első két anyaga – az 1979-es Accept és az egy évvel későbbi I’m a Rebel – nem igazán hagyott mély nyomot a rock/metal országútjának bitumenjében. A zenekarnak ebből a korszakából egyedül a Seawinds című nótát sorolom a kedvenceim közé.
Ízlések és pofonok: míg Dávid Laci kollégám az 1989-es When Dream and Day Unite-ot tartja a kedvenc Dream Theater-lemezének, számomra ez az album nagyon kilóg az életműből, és hosszú évek óta nem éreztem úgy, hogy meg kellene hallgatnom. A korongról egyedül az instrumentális The Ytse Jam-et favorizálom, a többi nóta nem igazán talál nálam nyitott fülekre. Úgy gondolom, Petrucci-ék dicsőséges menetelése mindenképpen az Images and Words albummal kezdődött.
A Faith No More-é pedig a The Real Thing-gel. A Chuck Mosley-vel készült, 1985-ös We Care a Lot-ot mintha egy másik, kevésbé tehetséges banda játszotta volna fel. Annyira nem bírom az anyagot, hogy képtelen vagyok meghallgatni, Érdekes, a két évvel későbbi, még mindig Mosley-s Introduce Yourself sokkal inkább bejön, a Patton-éra azonban – nálam – ezt a dalgyűjteményt is elhomályosítja.
A Kyuss bemutatkozó albumának jellegtelenségéről már korábban eszmét cseréltünk. Döbbenetes, hogy egy olyan zenekar, amelyik olyan zenéket adott a világnak, mint a Welcome to Sky Valley vagy az …And the Circus Leaves Town, hogy tudott összehozni egy olyan anyagot, mint az 1991-es, kiemelkedő pillanatoknak teljességgel híján lévő Wretch.
Kis módosítással ugyanezt tudom elmondani a Nirvana 1989-es Bleach albumáról is. Úgy sejtem, vannak olyan die hard rajongók, akik szerint Cobain-ék már a Nevermind-dal is lefeküdtek a közízlésnek, az én életemben viszont talán a Bleach volt az egyetlen olyan műsoros kazetta, amelyet visszavittem a boltba, mondván, hogy „bocs, nekem ez nem kell!”. Van azonban rajta egy dal, ami máig óriási kedvencem: az About a Girl.
S ha már grunge: egy időben a Soundgarden is óriási favoritom volt, és az ma is – Cornell-ék életművének a ’90-es években született része, ami három albumot jelent, a Badmotorfinger-től a Down on the Upside-ig. Első két nagylemezükről, az Ultramega OK-ról és a Louder Than Love-ról maximum egy-két számot kedvelek, de azokat sem annyira, mint a későbbi Soundgarden-dalokat.
A Pantera-t is kitárgyaltuk már, megállapítva, hogy diszkográfiájuknak van egy Cowboys from Hell albummal kezdődő, és egy az előtti része. Az 1988-as Power Metal sem rossz anyag, de nem említhető egy lapon, mondjuk, a Vulgar Display of Power-rel (igaz, azzal nem sok minden), és nekem sem hiányzott a gyűjteményemből, egészen a közelmúltig.
A Rage az 1988-as Perfect Man albummal talált rá saját, egyedi zenei világára. Az azt megelőző Execution Guaranteed még eléggé más, de érdekes zenét rejtett, az együttes bemutatkozó anyaga, a Reign of Fear viszont máig nem került közel hozzám. Átlagos metal dalok gyűjteményének gondolom, amivel Peavy-ék akkoriban még simán beleszürkültek a többi átlag német csapat mezőnyébe.
Végezetül pedig egy másik kedvencem, a Type O Negative bemutatkozó korongját, az 1991-es Slow, Deep and Hard-ot említeném, amit ugyancsak képtelen vagyok meghallgatni. Az egy évvel későbbi Origin of the Feces-en már van egy-két „slágergyanús szerzemény” (I Know You’re Fucking Someone Else, Are You Afraid stb.), de elődje hol túlságosan agyasnak, hol abszolút céltalannak tűnik számomra.
Innentől tiétek a pálya: lehet vitatkozni, vagy kiegészíteni az általam leírtakat. Célom nem egyes albumok becsmérlése volt; arra szerettem volna rámutatni, hogy voltak olyan törések, váltások a zenekarok életében, amelyeket követően pályájuk meredeken felívelt, s e sikerszéria mérföldkövei logikus módon elhomályosítják a kezdeti próbálkozásokat.
Leginkább az olyan bandáknál jön ez elő, akik aztán később kb stílusdefiniáló szintre jutottak. Valamennyire a Motörhead is ilyen, náluk ugye elsőre konkrétan ki se adták az első lemezt.
Aztán van olyan is, ami totál kilóg a sorból, de minőségi munka, a zenészek korához képest meglepően az, pl: Darkthrone – Soulside Journey, az egyik legjobb norvég death metal kiadvány. De a grindosra vett első Bolt Thrower is király, bár ott nem történt olyan egetverően nagy váltás. Aztán rátaláltak a saját hangjukra, onnan kezdve lett egyedi is a produkció, ami nálam szintén fontos szempont.
Jókat írsz, Máté. Szerintem mindenki hozzá tudja tenni a saját kedvencei közül azokat, akikre ez valamilyen formában igaz.
A Rocka Rolla valóban felejthető van rajta 2-3 korrekt dal de ennyi.
Sad Wings, Stained Class viszont tökéletes lemezek töltelék dal nélkül.