Coly múlt heti Anthrax-cikkét olvasva – az ott leírtak tartalmából kiindulva – hosszasan elmélkedtem. Elég sok minden felötlött bennem abból a bizonyos legendás, ’80-as évekbeli metal korszakból. Eleinte csak az Anthrax – a cikkben szereplő – State of Euphoria lemezével kapcsolatban: hogy például melyik haveromnak volt meg ez lemezen? Kik is szerették a haveri körből ezt a korongot, és egyáltalán ezt a bandát? Nekem melyik albumuk is a kedvencem?
Aztán elkezdtem tágítani a kört, végiggondolva, hogy szerintem milyen szerepet is töltöttek ők be az akkor kibontakozó speed/thrash metal irányzaton belül. Végül eljutottam a Big 4-ig, amely team-nek ugyebár ők is oszlopos tagjai. Ezután elkezdtem összehasonlítani a négy banda (Metallica, Slayer, Megadeth, Anthrax) munkásságát az akkor kiadott anyagaik alapján, figyelembe véve még egy-két, akkoriban szép reményekkel induló csapat produkcióját is. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy e cikk formájában veletek is megosztom a gondolataim.
A Nagy Négyes (The Big 4) elnevezés ugyebár annak az említett négy együttest magában foglaló „szupergroup”-nak az elnevezése, akik úttörő szerepet töltöttek be a már említett speed/thrash metal irányzat kialakulásában és népszerűvé tételében. E bandák között csakis népszerűség alapján érdemes/lehet valamiféle rangsort felállítani. Zenei nézőpontból, ami közösnek mondható bennünk, hogy mind a négy csapatnak sikerült valamennyi egyediséget hozzátenni ehhez az alapvetően gyors gitár- és dobtémákra épülő új stílushoz. Valamint hogy mindegyikük adott ki minimum egy hibátlan, 10/10-es vagy ahhoz közeli albumot, amelyek mind a mai napig a thrash műfaj „alapkövei”. Némelyiküknek ezt több ízben is sikerült megismételnie. Bár mint tudjuk, ennek a megítélése jórészt szubjektív dolog.
Az imént említett népszerűségi lista rangsorában négyük közül egyértelműen az Anthrax van legalul. Ez tény. Míg a másik három csapatnál a zeneileg felfelé ívelő szakasz nagyjából az ötödik lemezig tartott, addig az Anthrax esetében ez két-három albumig igaz. Anno én is pontosan úgy éreztem, ahogy Coly írta a cikkében. A Spreading the Disease után (ami szerintem a legjobbjuk) az Among the Living és az azt követő lemezeik már egyáltalán nem átütőek. Tudom, másoknál az Among… a csúcs. Hát nálam abszolút nem. Albumonként két-három igazán jó dal hallható csak a lemezeken, a számaik többségét hosszú, unalmas ének- és gitártémák jellemzik.
Bár ezt idővel sokaknak (köztük Colynak is) sikerült tolerálniuk, én viszont a mai napig szkeptikus vagyok velük szemben. Nem véletlen, hogy míg a Slayer és a Megadeth mára négy-ötezres vagy még nagyobb csarnokokat tölt meg a rajongóival, addig az Anthrax-re maximum egy-kétezren kíváncsiak (lásd a tavalyi Barba Negra Track-es bulit). Hogy a Metallicáról már ne is beszéljünk! Pedig körülbelül együtt kezdték, lehetne akár fordítva is.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a speed/thrash metalban néhány jó szám kevés. Más műfajban talán jól működik az egy-két dalra épített gyors siker, de a thrash-ben Kill ’Em All-ok, Ride the Lightning-ek, Master of Puppets-ek, …And Justice for All-ok, Show No Mercy-k, Hell Awaits-ek, South of Heaven-ek, Seasons in the Abyss-ek, Peace Sells…-ek, So Far, So Good…-ok, Rust in Peace-ek, Countdown to Extinction-ök és ezekhez hasonló szuper lemezek kellenek. Én a mai napig lemezekben gondolkodom, sok mai fiatal metálossal ellentétben, akik ha meghallanak egy-egy jobb számot, már kedvencükként beszélnek az azt előadó együttesről, úgy, hogy gőzük sincs az adott csapat munkásságáról.
Tudom, nem könnyű dolog (főleg manapság) fenntartani a rajongók érdeklődését, de a fentebb felsorolt albumaiknak köszönhetően e bandáknak sikerült eljutniuk a siker egy elég magas fokára. Tudom, a mai metal mezőnyben vannak olyan párlemezes új zenekarok is, akik népszerűségben felülmúlják ezeket az, úgymond, old school bandákat. De valószínűleg ők is jobbára e veterán csapatok zenéin nőttek fel, az ő anyagaikból merítik az inspirációt. Arról nem is beszélve, hogy ezen újabb csapatok sikerszériája vajon kiállja-e majd az idő próbáját, vagy pár év múlva „mennek a levesbe”.
Visszakanyarodva az eredeti témához, lehetett volna akár Big 5, 6 vagy 7 is, ha ide vesszük az Exodus, Testament, Overkill hármast. De sajnos rájuk is igaz, hogy bár rendelkeznek azzal a bizonyos kimagasló színvonalú lemezzel, amire az akkori metal világ felfigyelt, de ezt ők sem tudták megismételni a későbbi anyagaikkal. Így maradtak a másod-harmadvonalas thrash metal bandák között. Ezzel a kijelentéseimmel persze nem a kevésbé népszerű zenekarokat akarom fikázni, hanem a Big 4 bandák munkásságát szeretném magasztalni. Szerintem, amelyik bandának a mai világban, egy ilyen, elég szélsőséges zenei stílust játszva sikerül világszerte több százezres vagy milliós rajongótábort kialakítania, az mindenképpen megérdemli az elismerést.
Mint azt már írtam, ez a rangsor kizárólag a népszerűségi mutatók alapján állja meg a helyét! Hogy az adott együttesek közül esetenként kinek hány albuma üti meg a 10/10-hez közeli szintet, azt mindenki döntse el maga. De abban talán egyetérthetünk, hogy az említett bandák a hírnevüket jórészt a 30-35 évvel ezelőtti lemezeiknek köszönhetik! Viszont az is igaz, hogy aktuális zenei teljesítményük (értsd: utolsó lemezeik) sajnos sokszor nincsenek egyenes arányban a népszerűségükkel. Szóval csak a rég megszerzett hírnevük miatt sikeresek. Mert, teszem azt, ha a Metallica 2016-ban kezdő zenekarként adta volna ki a Hardwired…to Self-Destruct lemezét, egész biztos, hogy csak egy lenne az átlagos, középszerű, egy-kétszámos bandák közül, akikből, valljuk meg, rengeteg van manapság.
De ez a többiekről is elmondható. A Megadeth is annyi egy kaptafára készült lemezt adott már ki, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni a sok egyforma számot! Slayer fan-ként sem rejtettem soha véka alá, hogy számomra az ő munkásságuk sem hibátlan. Több lemezükről is elmondható, hogy átlag thrash. De ezzel nincs is baj, hiszen ők is emberek. Mint mindenkinek, nekik is voltak jó és kevésbé jó periódusaik az életben.
Viszont mindettől függetlenül elmondhatom, hogy mindhárom bandát szeretem. Bennük mindig ott van a potenciál, hogy villantsanak egy 10-es körüli lemezt! Ilyen volt anno a Metallica Death Magnetic albuma (ami nálam stabil 9 pont). Az egy igazi METAL anyag. Szeretem! Nálam simán beilleszthető a Ride… és a Justice… közötti korszakukba. Rick Rubin zseniális producer. Azt csinálta velük, mint később a Black Sabbath-tal. Íratott velük tíz darab ’80-as évekbeli Metallica-számot. Ennyi! Elég volt a Load-os, Reload-os, St. Anger-es, kísérletezős zenei identitásvesztésből. Végre újra azt csinálták, amit a legjobban tudnak. METALT játszottak!!! A Hardwire… albummal szerintem megint elkezdtek „ribanckodni”. Azon túl sok a metal-mentes rész, és legalább három-négy abszolút felesleges szám van rajta…
A Megadeth-től az utolsó kedvenc lemezem a 2009-es Endgame. Erről még Hetfield is elismerően nyilatkozott akkoriban. A nyitó Dialectic Chaos annak ellenére, hogy az is olyan instrumentális, gitárszólós szerzemény, mint a So Far, So Good…-ot indító Into the Lungs of Hell, már első hallásra teljesen magával ragadott. Az egész lemez tele van tök jó riffekkel és szólókkal. A Megadeth-re jellemző komplexitás soha nem megy az élvezhetőség rovására a számokban. A The Hardest Part of Letting Go… című dal (amit Mustaine a válásakor írt az ex-feleségének) az együttes egyik legérzelmesebb dala.
A Slayer-től viszont az utolsó, 2015-ös Repentless, ami igencsak tetszik. Ellenben az azt megelőző Christ Illusion és World Painted Blood albumokkal, amelyek nem tartoznak a kedvenceim közé. Hanneman halála után egy kicsit pesszimistán álltam az utolsó lemezhez. Mindig is a kopaszt tartottam jobb gitárosnak, viszont a szőkének sokkal jobb ötletei akadtak, és jobb dalszerző is volt. És lám-lám, King mester összeszedte magát, és írt nekünk búcsúzóul egy igazi thrash albumot, amely tartalmilag és hangzásban is magasan veri a mai thrash mezőny 99 százalékát. Gratula! Plusz öröm volt számomra, hogy már másodízben (az első a Reign in Blood) sikerült egy normális lemezborítót is választani a sok krikszkraksz, borzalmas firkálmány után…
Az Anthrax (mint az már biztos kiderült az eddigiekből) nem igazán az én zenei világom. Nincs velük semmi bajom, csak valahogy nem érint meg a zenéjük. Az aktuális lemezeiket azért mindig meghallgattam, de nem igazán hatott meg egyik sem. Viszont tavaly megnéztem őket a Track-ben, és azt kell, mondjam, hogy az egyik legjobb hangulatú koncert volt, amit eddig ott láttam. Az viszont, hogy az idei FEZEN-es bulijukat visszamondták, rohadtul nem tetszett…
Elmélkedésem vége felé közeledve azon kezdtem el filózni, hogy vajon mi lesz azután, amikor szép lassan kiöregszenek majd ezek a metal zenészek. Lesz-e még egy olyan kaliberű metal együttes, mint a Metallica, vagy eljön a „kis királyok” kora? Ki fog-e alakulni a jövőben egy olyan zenei irányzat, amely a heavy metalhoz hasonlóan globális szinten elterjed?
Az ezekre a kérdésekre adható lehetséges válaszokat talán majd egy későbbi cikkben fogom taglalni.
Leave a Reply