Így, nagyjából három és fél évtizedes karrierrel a hátuk mögött, elmondható, hogy az Anthrax legsikeresebb korszaka a ’80-as évek második felére tehető, amelyet három remek és egy – szerintem – valamivel fakóbb nagylemez (a Persistence of Time) fémjelez, klasszikus felállásuk pedig a Joey Belladonna–Scott Ian–Dan Spitz–Frank Bello–Charlie Benante által alkotott kvintett.
Az sem igazán képezi vita tárgyát, hogy a New York-i csapat legemblematikusabb anyaga, csúcs-albuma az 1987-es Among the Living. Ezen túl nem tudom, lehet-e, érdemes-e bármiféle objektív rangsort felállítanunk, vagy hagyatkozzunk pusztán az érzelmeinkre, akkori emlékeinkre, hogy annak idején melyik anyag hogyan hatott ránk, milyen nyomokat hagyott bennünk. (Persze olyanok is vannak, a fiatalabbak, akik életkoruknál fogva csupán az ezredforduló táján ismerkedtek meg az együttes muzsikájával, és tartják épp’ emiatt kedvencüknek például a We’ve Come for You All albumot (ugye, Geri?).
Az én életemben a Spreading the Disease volt az első Anthrax-anyag, kellően meg is szerettem, éppen ezért az Among…-ot eleinte egy kissé idegennek, elődjénél lélektelenebbnek, egysíkúbbnak éreztem. Aztán azzal is hamar megbarátkoztam, és a rá egy évre érkező negyedik nagylemez, a napra pontosan 30 évvel ezelőtt megjelent State of Euphoria már minden akadály nélkül, a lehető legtermészetesebb módon csúszott utána. Ez alkalommal nem éreztem akkora különbséget, mint amekkorát váltottak Scott-ék a Spreading… és az Among… között.
Az anyagot zenei producerként Eddie Kramer helyett már Mark Dodson (és a csapat), hangmérnökként pedig Chris Rutherford helyett Alex Perialas gondozta. A zenekar felállása viszont változatlan maradt, és az Among the Living sikere nyomán született magabiztosság – a nagynevű szakembergárdával kombinálva – egy még profibb produkciót tett lehetővé.
Ezzel együtt nem gondolnám, hogy a State… jobb album, mint elődje, vagy, hogy ütősebb dalok lennének rajta, mint az Among…-on, inkább úgy lett egy kicsit más, hogy közben hű maradt az alapkoncepcióhoz: a jellegzetes hangzáshoz, ritmusképletekhez, dallamossághoz, és a lazaság, a humor is valamivel nagyobb teret kapott a lemezen.
A Fistful of Metal album megjelenését követő években a feldolgozásnótákat az EP-kre és kislemezekre száműzték (a debüt albumra egy Alice Cooper-nóta, az I’m Eighteen került fel), az 1988-as albumon azonban ismét helyet kapott egy átirat. Benante-ék a Trust nevű francia csapat Antisocial című nótáját formálták a saját képükre, olyan eredményesen, hogy abból nemcsak a ’88-as album egyik húzódala lett (az egyik videoklip is ebből készült), hanem az Anthrax koncertrepertoárjának máig stabil darabjává is vált.
Mit szeretek a State of Euphoria-n? Mondhatnám, hogy mindent (a borító, mondjuk, elég béna). Csak ránézek a számcímekre, és már szól is bennem az adott refrén. Talán egy kicsit hosszúra sikerültek a nóták, hiszen a csaknem 53 perces játékidőn tíz szerzemény osztozik. Mégsem mondanám elnyújtottnak, unalmasnak az anyagot, hiszen összetettségükből adódóan a dalok számomra máig szolgálnak meglepetésekkel, titkos részletekkel.
A korong egy másik erénye a váltásokban rejlik: szinte minden nótában gyorsítanak vagy lassítanak a tempón, kedvenc ritmusváltó riffem például a Now It’s Dark-ban hangzik el. Az Anthrax hangzásának meghatározója (akkor különösen az volt, ma már kevésbé feltűnő) a vastag ritmusgitár-basszus-dob alap. Spitz gyakorlatilag észrevehetetlen, csak a szólóknál kerül mikrofon-közelbe. Annál élvezetesebb viszont Charlie Benante teljesítménye: magabiztos, karakteres játékát gyakran díszíti extra pörgetésekkel, kiállásokkal. Ritkán szoktam odafigyelni a dobosok teljesítményére, de itt megéri.
Gyenge nótát nemigen tudnék említeni a lemezről; talán a Schizm halványabb egy árnyalatnyival a többinél. Az egy percnél is rövidebb, instrumentális 13 pedig az, ami: poén. Kedvenc dalom az albumot nyitó, fokozatosan beinduló, Carol Freedman csellójátékával egyedivé tett Be All, End All, amely ugyancsak máig az Anthrax koncertek elmaradhatatlan része. De ugyanígy említhetném még a szépen felépített Who Cares Wins-t, a fogós refrénnel ellátott Misery Loves Company-t, vagy a Finalé-t, amely minden tekintetben méltó befejezése az anyagnak.
A zenék nagy részét ezúttal is Benante hozta az albumra, míg a szövegeket Scott Ian tette melléjük. A dalok változatos témákat járnak körül: a Make Me Laugh a tévés evangélistákat kritizálja, a Misery Loves Company Stephen King Tortúra (Misery) című regénye hatására íródott, a Now It’s Dark-ot pedig David Lynch Kék bársony című filmje inspirálta.
A lemezt a szakma és a közönség részéről messze nem fogadta olyan hangos ováció, mint az Among… albumot, vagy a közvetlenül előtte napvilágot látott I’m the Man EP-t. Ezzel együtt az Anthrax-szel akkoriban már elég szépen gurult a szekér. Színpadon csaknem egy éven át népszerűsíttették az anyagot, olyan nagyágyúk előtt léptek fel, mint az Iron Maiden, Ozzy vagy a Metallica. 1989-ben pedig – különböző turnékon – a Living Colour, a Helloween, az Exodus, a Suicidal Tendencies, a King’s X és az M.O.D. társaságában igázták le Európát.
Az 1990-es Persistence of Time albumot még vitte a lendület, az azonban már egy sötétebb, kevésbé „slágeres” album. Talán nem véletlen, hogy ennek a korszaknak (az Anthrax esetében) ez lett a hattyúdala. 1991-ben ugyan még kiadták az Attack of the Killer B’s EP-t, amelyen túlnyomórészt feldolgozások és koncertfelvételek kaptak helyet, ám a következő évben Belladonna-nak távoznia kellett a zenekarból. A csapat megtorpanásában nyilvánvalóan a megváltozott zenei klíma is szerepet játszhatott.
Még ugyanabban az esztendőben, vagyis 1992-ben azonban ismét terjedni kezdett a kór az élők között, akik már egy maroknyi metáltól is az eufória állapotába kerültek. Az idő folytonossága az Anthrax-nek dolgozott, akik néhány hónappal később már a fehér zaj hangjait játszották, élükön egy bizonyos John Bush nevű frontemberrel. Új korszak vette kezdetét…
****