A metal mozgalmon belül az évek során az „US power” éppolyan márkanév, skatulya lett, mint a „germán thrash”, a „floridai death”, az „epikus doom”, vagy a „norvég black metal”, tehát a rajongó maximálisan tudja, hogy mit kap, mit várhat az adott hanghordozótól. Ahogy minden műfajban, úgy az US powerben is először az úttörők, a stílusteremtők, utánuk pedig a követők bukkantak fel.
Az 1979-ben, a kaliforniai Santa Rosában létrejött Vicious Rumors nemcsak az US power életre hívója, hanem szűkebb környezete, pátriája, a Bay Area-i színtér egyik alapcsapata is. Egy időben alakultak az olyan bandákkal, mint az Anvil Chorus, a Metal Church (nem tévedés, a Fémtemplom – amelynek neve eredetileg Shrapnel volt, a Metal Church-öt 1983-tól kezdték használni – San Francisco-ban indult, de Kurdt Vanderhoof gitáros 1981-ben visszaköltözött a Washington állambeli Aberdeen-be), a Blind Illusion, az Exodus, illetve floridai „vetélytársuk”, az Avatar-ként startolt Savatage.
A Gonosz Pletyka szellemi atyjai Geoff Thorpe gitáros és Bryan Hurt (R.I.P. – 2006) dobos voltak, utóbbit egy évvel később Walt Perkins váltotta, viszont Jeff Barnacle basszusgitáros, Jim Cassero, illetve Jamie Scott (később Vain) gitárosok csak 1982-ben csatlakoztak hozzájuk. További részletekbe nem megyek bele a tagcseréket illetően, mert a korai időkben volt belőlük bőven, a lényeg az, hogy két demót rögzítettek (Demo I – 1982, Demo II – 1983), szerepeltek a Mike Varney által alapított Shrapnel Records válogatáslemezein (Ultimate Death – U.S. Metal Vol. III, 1983, One Way Ticket, U.S. Metal Vol. IV – 1984) majd a kiadóval megkötött szerződés értelmében bemutatkozó albumuk, a Soldiers of the Night 1985-ben látta meg a napvilágot.
Az anyagon Thorpe-on kívül Vinnie Moore gitáros, Gary St. Pierre énekes (ex-Hawaii), David Karl „Starr” Stubbs basszusgitáros (ex-Laaz Rockit), illetve Larry Howe dobos játszottak (a ritmusszekció nem sokkal a felvételek előtt érkezett), azonban a folytatásra várniuk kellett a rajongóknak. Történt ugyanis, hogy a szenzációs albummal bemutatkozó ötös kötelékeiben újabb átrendeződések (értsd: tagcserék) történtek, valamint egy új kiadó szárnyai alá kerültek. Garry St. Pierre helyére Carl Albert (R.I.P. – ex-Ruffians, ex-Scratch, ex-Villain) lépett, Vinnie Moore szerepkörét egy rövid időre Terry Montana, majd Mark McGee (ex-Overdrive, ex-Now, ex-Starcastle) vette át, a csapat pedig a Roadrunner-nél lelt új otthonra.
Úgymond, pre-produkciós munkájuk folyományaként egy kétszámos single-t (Digital Dictator, Worlds and Machines) jelentettek meg, majd ’87 őszén vonultak a Prairie Sun stúdióba, hogy Steve Fontano és Geoff Thorpe produceri felügyelete mellett rögzítsék második alkotásukat, aminek eredményeként a Digital Dictator címre keresztelt mű 1988. február 9-én került forgalomba. Amennyiben az abban az esztendőben kiadott Bay Area-i lemezeket – Eternal Nightmare (Vio-lence), Forbidden Evil (Forbidden), The New Order (Testament), Frolic through the Park (Death Angel) – vesszük górcső alá, sőt, ha ehhez még hozzászámítjuk a power metal színtérről érkezett kiadványokat – Master Control (Liege Lord), A Distant Thunder (Helstar), Go For the Throat (S. A. Slayer, noha már ’84-ben rögzítésre került az anyag) –, megállapítható, hogy konkurenciából nem volt hiány, roppant erős volt a mezőny, mi több, abszolút csúcsra járatódott a metal színtér.
Nemcsak a Vicious Rumors életművének lett a legjobb alkotása a Digital Dictator (nem véletlenül vitte el a pálmát szavazós játékunkon), hanem a komplett (power) metal színtér egyik legbriliánsabb, legmeghatározóbb lemeze, ékköve is. Noha a Soldiers of the Night sem volt egy összetákolt, összecsapott anyag, egyértelmű, hogy a Digital Dictator-ral minimum két fokkal tették magasabbra azt a bizonyos lécet, és ez mindenképpen a két új tagnak volt köszönhető, már csak azért is, mert mind Carl Albert, mind Mark McGee komoly tapasztalatokkal vérteződtek fel korábban, a Bay Area-i szcéna ismert alakjainak számítottak.
Mark érkezésével lényegében az egyetemes metal mezőny egyik legkreatívabb, legtechnikásabb, legjobb gitárpárosa állt össze, Carl pedig az egyik legerősebb torkú énekes volt. A változatosságot maximálisan szem előtt tartó anyagon a csapat hatásai egyértelműen kidomborodnak. Carl Albert hangjából kifolyólag az egy kicsit kommersz Lady Took a Chance-ben és kezdésével a Mob Rules-t idéző Condemned-ben a Dio-korszakos Black Sabbath, illetve maga a Dio zenekar befolyása érhető tetten; a Minute to Kill, az R.L.H., az Out of the Shadows nyaktörő, gyors thrash szerzemények; a Replicant intrója, valamint a Towns on Fire a Judas Priest-et idézik; az akusztikus részekkel kezdődő, galoppozós riffelést felvonultató Worlds and Machines az Iron Maiden-re hajaz; míg a címadó tétel, illetve a The Crest kimért, középtempós darabok.
Ahogy az egy klasszikus album esetében jellemző, a zenészek egyéni teljesítménye parádés, a megszólalás pengeélesen hasító, magyarán egy hibátlan alkotással rukkolt elő a kvintett. A folytatás sem hagyott alább a minőséget tekintve, hiszen a Vicious Rumors, a Welcome to the Ball és a Word of Mouth is hozták az egységesen magas nívót, azaz a banda meghatározó korszaka Carl Albert nevéhez köthető.
A metal zászlaját mindvégig magasra emelő, rajongóihoz abszolút lojális banda a mai napig alkot, az viszont más lapra tartozik, hogy kinek mennyire tetszenek a későbbi lemezeik. Számomra a történet a World of Mouth-szal zárult le, igazság szerint azóta nem követem nyomon a pályafutásukat. (Nevetséges, hogy ősztől a lemez megjelenésének 30. évfordulóját ünnepelendő indulnak amerikai turnéra.) Azt nem mondom, hogy mélyrepülésbe kezdtek, de Carl Albert tragikus halála és Mark McGee kilépése komoly érvágás volt számukra. Mindent egybevetve, a korai Vicious Rumors-albumok alapvetések, a metal történelem legszebb fejezetei közé tartoznak, élükön a Digital Dictator-ral.
Leave a Reply