Tony Richards és Steve Riley (W.A.S.P.)

TONY RICHARDS

Az 1957-es születésű Anthony Richard Orlando, vagy, ahogy jobban ismerjük, Tony Richards már a ’70-es évek végén komoly népszerűségre tett szert a Los Angeles-i metal színtéren, mint a legvadabb dobosok egyike. Az arizonai Scottsdale-ből származó ütős a Dante Fox nevű csapatban bontogatta szárnyait, amely még az évtized vége előtt Great White-ra változtatta a nevét. Itt játszott a basszusgitáros Don Costa is; Richards 1982-ben – Blackie Lawless invitálására – vele együtt igazolt át az éppen akkor alakuló W.A.S.P.-be.

A dobos nagyjából két évet töltött a zenekarban, így játékát csupán az 1984-es debütalbumon élvezhetjük. Ezzel párhuzamosan Tony a Max Havoc nevű banda 1983-as, azonos című lemezén is vendégszerepelt. A W.A.S.P.-ból való kirúgása kapcsán egy 2006-os interjúban a következőképpen nyilatkozott: „Azt gondolom, Blackie félt tőlem, tartott attól, hogy egyszer valami nagy baromságot csinálok. Ha valaki, én tényleg a rock and roll életstílust éltem. Hollywood-ban laktam, igazi őrültnek tűnhettem, minden második éjszaka… na jó, minden éjszaka a topon voltam, ha érted, mire gondolok…”

Richards ezt követően egy időre eltávolodott a rockzene világától. Visszatért az Arizona állambeli Phoenix-be, ahol megismerkedett későbbi feleségével, összeházasodtak, gyerekük született. Egy épületeket, lakásokat helyreállító, renováló cégnél helyezkedett el, ám idővel ebben a látszólagos harmóniában is egyre boldogtalanabbnak érezte magát: inni kezdett, a felesége pedig elvált tőle.

Hogy ez pontosan mikor történt, nem tudtam kideríteni, az viszont tény, még ha kevesen is tudnak róla, hogy Tony majdnem játszott még egy W.A.S.P. lemezen. „Blackie 1992-ben átreptetett Los Angeles-be, ahol ő éppen a Crimson Idol album dalait vett fel a stúdióban – mesélte a már említett interjúban. – Volt még egy nóta, amit fel akart tenni a korong végére, és úgy gondolta, hogy a dobrészek feljátszásához én lennék a legtökéletesebb ember. Nem igazán hagyott sok időt számomra: egy kicsit be voltam rozsdásodva, ráadásul saját dobcuccom sem volt.

Amikor megérkeztem Hollywoodba, a stúdióban ott állt az akkori dobos, Frankie Banali cucca. Mégsem tudtam játszani rajta, mert ő jobbkezes, én pedig balos vagyok, Blackie pedig nem engedte, hogy átszereljem a dobokat, úgy, hogy minél jobban kézre álljanak. Így aztán megköszöntem a lehetőséget, és hazajöttem.”

Richards a kétezres évek elején egy rövid időre Randy Piper zenekarában, az Animal-ben is megfordult, ám – Chris Holmes-hoz hasonlóan – neki sem sikerült ott maradandót alkotnia. „Randy a mai napig jó barátom, a W.A.S.P. egykori tagjai közül egyedül vele igazán jó a kapcsolatom – árulta el a dobos. – Ám anélkül hogy rosszat akarnék mondani rá, dalszerzés tekintetében mintha ott ragadt volna a ’80-as években. Én viszont mindig az újat, a kihívásokat kerestem, így zeneileg nem találtuk meg a közös hangot. Pedig nagyon ígéretesen indult a dolog: úgy hirdették a bandát, mint a W.A.S.P. három eredeti muzsikusának zenekarát, persze Blackie nélkül. Mutatkozott is iránta érdeklődés, nagy visszatérés lett volna, de ez akkor is ’80-as évekbeli rockzene volt, amit már nem akartam játszani.”

Így aztán Richards ma egy DellaVella nevű csapatban dobol, Carl Della Vella bőgős és Lee Oliver gitáros társaságában. Hangzóanyagokkal azonban ők sem kényeztetik el a közönséget: mindössze egyetlen nótát találtam tőlük a neten, a 2010-ben megjelent Interstate-et.

Annál színesebben alakult viszont Tony magánélete. Több anyától összesen négy gyermeke van: a legidősebb lánya 21 éves, és Oregon államban él, egy 18 éves lánya Kaliforniában, a 15 éves fia és a 13 éves lánya pedig Minnesotában.

STEVE RILEY

A W.A.S.P.-ban Tony Richards dobszékét elfoglaló Steve Riley-t 1956-os világra jövetelekor Stephen névre keresztelték. A keleti parton, a Massachussets államban található Revere nevű városban nőtt fel, majd a ’70-es évek közepén, miután végzett a középiskolában, Los Angeles-be költözött, hogy elindítsa zenei karrierjét. Egy Roadmaster nevű csapatban, annak azonos című lemezén debütált 1976-ban, három évvel később pedig a legendás, akkoriban újjáalakuló Steppenwolf-ban találta magát, ám ez a felállás rövid időn belül felbomlott.

Pályája következő állomásai a The Lawyers (1981) és a The B’zz nevű formációk voltak, utóbbival még egy lemezt is sikerült rögzítenie (The B’zz – 1982). Az eddig felsorolt együttesekben Stephen Riley-ként szerepelt. Aztán jött az első nagyobb ugrás, 1983 és 1985 között ugyanis a Keel nevű csapatban ütötte a bőröket. Velük két albumot is készített, az 1984-es Lay Down the Law-t és az egy évvel későbbi The Right to Rock-ot.

Majd következtek a W.A.S.P.-os évek, ám ezekből is mindössze három. Mivel az első két-három album után már nem követtem a csapat pályafutását, fel sem tűnt, hogy két stúdióalbum (The Last Command – 1985, Inside the Electric Circus – 1986) feljátszása, valamint a Live…In the Raw koncertlemezen való szereplés után Steve is lelépett a színről.

Ha valakit, hát őt nem kell sajnálnunk ezért: karrierje éppen hogy ezt követően lódult meg, ugyanis még kilépése évében, vagyis 1987-ben csatlakozott az L.A. Guns-hoz, és vált ezzel a csapat klasszikus felállásának (Phil Lewis ének, Tracii Guns és Mick Cripps gitár, Kelly Nickels basszusgitár és Riley) oszlopos tagjává. Játékát olyan klasszikusokon hallhatjuk, mint az 1989-es Cocked & Loaded vagy a két évvel későbbi Hollywood Vampires.

1992-ben kirúgták, rá két évre azonban visszavették. 2006-ban a csapatból két zenekar jött létre, a Tracii Guns-, illetve a Phil Lewis-féle L.A.Guns; Riley az énekessel tartott, és egészen 2016-ig maradt csapatának a tagja, amikor a két felállás ismét egyesítette erőit. Onnantól – ilyen az élet – Steve-re már nem volt szükség: az egymás nyakába boruló énekes és gitáros az utóbbi csapatának dobosát, Shane Fitzgibbon-t választotta. Steve-nek azonban így sem kell szégyenkeznie, végül is egy nagynevű zenekar 11 albumából nyolcon az ő játéka hallható…